Hetilap kereső

Féjja Zsolt írása

A Nissan Pathfinder valahol a Lada Niva és az X5-ös BMW között félúton található: tényleg terepjáró, de nem a nomád, hanem a bőrhuzatos, DVD-lejátszós fajtából való. FÉJJA ZSOLT próbálta ki.

Emlékeznek az őszinte rémületre Kamilla cornwalli hercegnő arcán, amikor tavaly Szentendrén járt? Nem, nem érte támadás Károly hercegék konvoját, csupán annyi történt, hogy egy protokolláris faültetésnél ásót próbáltak adni a kezébe, és jó néhány másodpercig tartott, míg férjétől elleste, egyáltalán hogyan szokás megfogni egy efféle eszközt. Ha a szabadidő-autók tekintete nem merev fém- és műanyag elemekből állna össze, és gyűrődőzóna helyett arcizmokat rejtene, valami hasonlót látnánk rajtuk, amikor a számukra eleve nem gyakran látogatott sima földúton egyszer csak egy bucka vagy egy mélyebb pocsolya előtt találnák magukat. Hiába a magasabb építésmód, legfeljebb a formájuk terepjárós, a tulajdonságaik véletlenül sem azok. Akiknek tényleg fontos, hogy autójuk hóban, sárban, vízben és hegymenetben se akadjon el, nem sok választásuk van; évtizedek alatt csak néhány márka néhány típusa tudta kialakítani offroader nimbuszát. Egyikük a Nissan Patrol, amelyet azonban – sok más országhoz hasonlóan – már nálunk sem forgalmaznak. Aki valódi terepes Nissant szeretne, a Navara–Pathfinder páros közül választhat.

A Navara remek képességű kisteherautó, ám sokkal inkább sóder való a platójára, mint emberek a hátsó ülésére. A Pathfinder viszont – az azonos műszaki alapok ellenére – lényegesen jobban használható, hiszen egy szokatlan számolási módszer szerint hat ember elfér benne, remekül bővíthető a csomagtartója, néha már-már luxusterepjárónak érezni, és bizonyos szögből még a megjelenése is impozáns. De haladjunk sorban.


A Pathfinder 4,8 méter hosszú karosszériájában hét ülés van. Kettő elöl, három a második sorban, kettő pedig a csomagtartó padlójából hajtható ki. A hatszemélyes befogadóképesség úgy jön ki, hogy elöl elfér két ember, három középen, két fél pedig hátul. Hiába az utóbbiaknak szánt külön szellőzés, fejtámla és könyöktámasz, ők is csak akkor helyezkedhetnek el kényelmesen, ha testük felső része hiányzik, de legalábbis a válluk fölötti rész, amely úgyse férne el a tetőtől. Az élettel jobban összeegyeztethető a többi öt utas pozíciója: elöl hatalmas a hely, középen pedig bőséges, bár a formázatlan üléseken nem lehetnek túl stabil helyzetben, ha terepre téved a sofőr. A csomagtartó variálhatóságát viszont nem érheti kritika: öt üléssel 515 literes a tér, a középső ülések pedig nemcsak osztva dönthetők, hanem a pótülésekhez hasonlóan teljesen a padló síkjába is hajthatók, és a támlák hátuljáról lehajtható lapoknak hála, még rés sem marad. Így akár egy ruhásszekrényt is be tudunk fektetni hátra, és bár vannak olyan személyautónak vizsgáztatott járművek, amelyekben szintén lehet ennyi helyet csinálni, de kevés tudja ezt gyakorlatilag bármilyen időjárási körülmények között bárhová elszállítani.

A luxusterepjáróság fő ismérvei: a tekintélyes megjelenés és méret, a magabiztos teljesítmény és a kényelmi felszerelések sora. Szemből a Pathfinder ijesztően nagy, a kisautók inkább kitérnek előle, mint hogy alá kerüljenek, ennek megfelelően főnöki érzés az irányítása. Kicsit ügyetlenebb az oldalnézet: a hátsó ajtók magasra szerelt függőleges kilincsét semmi nem indokolja, nem tűnik tőle kupénak az autó, viszont nem esik kézre, és érezhetően olcsó műanyagból van. A far formájával önmagában nincs gond, az összkép azonban nem harmonikus, mintha különböző dizájnrészlegek feleltek volna a karosszéria elejéért, az oldaláért és a hátuljáért.

A tavalyi modellfrissítéssel együtt jelent meg a Pathfinderben a „nagy dízel”, a Renault-val közösen fejlesztett háromliteres, 231 lóerős V6-os. Kis fordulaton is megküzd a több mint kéttonnás testtel, elképesztő, 550 Nm-es nyomatéka nagyobb sebességről gyorsításnál, például autópályán tűnik fel igazán. A hozzá kapcsolt hétfokozatú automatikus váltó nem gondolatolvasó, és hiába kapcsolható kézzel is, elég önfejű szerkezet: 1800-as percenkénti fordulatszámnál, tartós haladásnál sem lehet feljebb váltani, pedig 500 Nm-rel már 1500-as fordulatszámnál is gazdálkodhatunk, bőven elég lenne a magasabb, takarékosabb fokozat is. A váltókar előtti forgókapcsolóval választhatjuk ki, hogyan jusson a motorerő az aszfaltra. Automata állásban a program a hajtott hátsó kerekek mellé csak szükség esetén kapcsolja be az első hajtást, a 4H mód állandó, ötven-ötven százalékos nyomatékelosztást jelent, a 4L-nél önzáró differenciálmű-hatású ESP felel a továbbjutásért a legzordabb körülmények között is.

Hosszú listát tölt meg a háromliteres dízel alapfelszereléseinek sora, a drágább autók szokásos tételei (kétzónás klímaberendezés hátsó vezérlővel, bőrülések, xenon-fényszórók, tetőablak, hat légzsák) mellé nem sok extrát lehet kérni, a legjelentősebb közülük az egymillió forintot kóstáló merevlemezes, hifis, érintőképernyős, DVD-lejátszós navigáció, tolatókamerával. Stílusos elnevezésével érdemli ki említését a külső tükrökbe alapáron épített kilépőfény, amely ennél a Nissannál a tócsalámpa nevet kapta.

Összességében nem valami kifinomult luxusjármű a Nissan Pathfinder: lágy futóműve szinte észrevétlenül segíti át a fekvőrendőrön vagy kátyún, cserébe viszont kicsit billegős, a beltérben sok a kopogós műanyag, nem hibátlan az ergonómia, és kevéssé intelligens a váltója. Terepjáróként vizsgálva viszont elégedettek lehetünk képességeivel, pazar felszereltségével, épített úton is kellemes futásával és tolóhajónyi nyomatékot produkáló motorjával – tizenhét millió forintért. Felénk tehát mégiscsak luxusnak számít.