Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Sorozatunkban ötvenes éveikben járó nők vallanak életükről. Az egyéni drámák az egész magyar közelmúlt mikrokozmoszai is egyúttal. Amennyiben írásaikkal Önök is megtisztelik szerkesztőségünket, úgy azokat juttassák el a nok.otvenes@gmail.com email-címre.

Megszülettem ötvenöt évvel ezelőtt – igazi szegény családba. Szüleim mindent megtettek azért, hogy vidám, boldog gyerekkorunk legyen. Szívesen emlékszem ezekre az időkre.

Régi hatajtós bányász lakásban laktunk, ahol mindenki ismerte egymást. A utca mindig tele volt hasonló korú gyermekekkel, mint én. Tiszteltük a felnőtteket, akár százszor is köszöntünk egy nap a néniknek, bácsiknak. Hiszen erre tanítottak a szüleink. És ez nem esett nehezünkre.

Nekünk a játék egy baba volt, varrtuk rá a ruhákat; bogáncsból készítettünk bútorokat. Jártuk az erdőt egy idős szomszéd bácsival. Bunkereket építettünk papír dobozokból, faágakból.

Egy szelet zsíros- vagy kristálycukros kenyér mindig jutott mindenkinek. Boldogok voltunk. Vártuk a május 1-jét, amikor a színes felvonulás részesei voltunk. Vagy az Országos Sport Napokat, ahol megmutattuk a begyakorolt torna feladatokat.

Vasárnaponként mentünk az apai nagymamánkhoz – hol gyalog, hol pótkocsis busszal. Imádtunk buszozni. Aztán elköltöztünk egy jobb helyre. Otthagyva a régi barátokat, szomszédokat, de – mint általában a gyerekek – itt is hamar barátokra leltünk.

Kialakult az első szerelem is a suliban. Úgy éreztük, örökké tartani fog. Ekkor már jobban éltünk. Az édesanyám is dolgozott. Emlékszem az első lasztex nadrágunkra és az orkán kabátra. A tesómmal mindketten kaptunk. Úgy éreztem akkor, hogy a világ legboldogabb gyereke vagyok.

Jöttek a középiskolás évek. A suliban a röplabda volt a sportok királynője. Jelentkeztem én is. Bekerültem a csapatba. Jártuk az országot. Nyáron Akaliban táboroztunk. Csodás évek voltak. Ennek is hamar vége lett.

Megkezdődtek a munkás hétköznapok. Elhelyezkedtem egy gyárban – az edzőm segítségével. Rengeteg ember dolgozott itt. Szerettem az idősebbeket, mert sokat tanultam tőlük.

Húszévesen megtalált a a nagy ő. Huszonkét évesen pedig megszültem gyermekünket. Két évig voltam otthon vele. Megpróbáltam a gyermeknek átadni mindazt, amit mi kaptunk a szülőktől. A fiam azóta felnőtt, boldog házasságban él. A menyem csodálatos ember.

A mi világunkban nem volt számítógép, internet. Nem tudtunk autót adni a gyereknek. De egyet biztosan: értékelni a szülői szeretetet, becsülni tisztelni az időseket. Nem úgy, mint a mai fiatalok többsége.

Én is csak öreglány vagyok a szemükben. Persze, vannak kivételek. A munkahelyemen a fiatalok próbálják átadni a tanultakat – minden tapasztalat nélkül. Kevés az olyan, aki szívesen meghallgatja a rutint szerzett idősebb ember véleményét. Átnéznek rajtuk.

Nekem szerencsém van. Megbecsülnek, kikérik a véleményemet. És ez boldoggá tesz. Mi, ötven felettiek, örülhetünk, hogy van még helyünk ebben a társadalomban. Én úgy gondolom, azért, mert mi még tudunk dolgozni. Míg az ifjúság inkább bulizik, mi, öregnek véltek, dolgozunk. Akár – és gyakran – szombaton, vasárnap is. Három műszak, túlóra, hétvégék mellett helytállni a családban is...

Szeretek dolgozni. Bár ötvenöt évesen már hamarabb fáradunk, de soha nem adjuk fel. Annak örülök, hogy van munkahelyem, ahol megbecsülnek és szeretnek.

Remélem, hogy eljön az az idő, amikor minden embernek lesz étel az asztalán, lesz meleg, puha takarója – és megbecsülése.

Szerintem, ezek vagyunk mi, ötven felettiek. Tesszük a dolgunkat. Ám mi lesz velünk két-három év múlva? Nem tudom. Ez a jövő titka.

- Ágnes -

(A sorozatba szánt írásikat a nok.otvenes@gmail.com emai-címre várjuk – a szerk.)

A sorozat további írásai:

1. Mindig csak a fagyit nyaltad

2. Nyűgös anyósomtól váltam el

3. Makacs élni akarás

4. A füvet nyírták, nem szívták

5. Akkor nem én lennék az apum lánya

6. Jó lenne újraírni életünk történelmét