Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Sorozatunkban ötvenes éveikben járó nők vallanak életükről. Az egyéni drámák az egész magyar közelmúlt mikrokozmoszai is egyúttal. Amennyiben írásaikkal Önök is megtisztelik szerkesztőségünket, úgy azokat juttassák el a nok.otvenes@gmail.com email-címre.

Vasútállomás. Ötvenöt percet késik a vonat. Ismét. Mindennap történik itt valami, tudom, mert én innen indulok mindennap – elfele. Na nem, nem a vágyott város felé, á, nem, pont az ellenkező irányba. Büntetésből.

Mondják, nem álltam be a sorba, amibe szépen be kellett volna állnom. Ez a nem publikus rész. A publikus az, hogy a két diplomám és seregnyi tanulásom mellett, alulképzettnek minősítettek. És hát ellenálltam, ismét.

Ötvenöt évesen nem iratkoztam be egy harmadik egyetemre. Nem volt ínyemre. A régi tanítványaim tanítottak volna, és a felkészüléshez szükséges szakirodalom éppen az a könyv, amit én írtam.

Hát igen, ismét Örkény Egypercesébe csöppentem bele…, és most töltöm le a határozatlan idejű büntetésemet. Utazom naponta két órát, és egy vadidegen városban próbálom tenni mindazt, amit én úgy hívok, küldetés, vagy még inkább „az én utam”. Persze ahhoz évek kellenek, hogy kiderüljön, érdemes volt-e? Lesz-e annyi időm, hiszen fáradok, és itt a pályaudvaron nagyon fázom.

Ötvenöt. Mindig a kedvenc számom volt, most meg már alig várom, hogy hatossal kezdődjön minden. Az életkorom leginkább. Szeretnék megöregedni, kifelé tartani ebből, amiben most vagyok. Azért ez eléggé rosszul hangzik: szeretnék megöregedni. De talán szelídebb és érthetőbb így: szeretnék majd hatvanasan a magam ura lenni.

Mindig deviáns voltam, kilógtam a sorból. Nem mintha nagyon bátor lettem volna, á, nem. Csak sohasem szerettem a középszerűséget, az unalmat, az ostoba szabályoknak való behódolást. Persze én is…, hazudnék, ha mást mondanék, olyan időket éltünk, de…

Mindig kerestem valami kaput – kicsit, nagyot, ahol kisurranhatok, átnézhetek a dolgok másik oldalára is. Már kamasz koromban vonzott mindaz, ami a másról, a kreativitásról szólt, alternatívákat jelentett színházban, művészetben, mindegy is miben, de más volt.

A hetvenes évek. Zűrös voltam. De bizalmat kaptam otthon, és talán ez sok mindentől megvédett. Rengeteg különös élményem volt, amikről az utcákat róva órákat meséltem a nagyon jó kislány barátaimnak. „Én ismerem az Omegásokat! És a híres galeri minden tagjáról tudom, hogy ki a csaja, meg milyen zenét hallgat a Tesla magnón! Beválogattak az Egy Orrúak irodalmi színpadára, az ám! Tegnap meg az Egyetemi Színpadon láttam egy pasit…, valami Csehtamás, vagy ki, de baromi jó!”

És gyűjtöttem és habzsoltam a jó-rossz élményeket, találkozásokat, jártam az utam, sokszor egyedül. Akkor még nem gondoltam, hogy később mekkora hasznát veszem ennek a „bátorságnak”, hogy el mertem indulni, csapódtam ide-oda. Kíváncsian kérdeztem, láttam, éreztem mindazt, amiket a velem egykorúak alig-alig.

Persze megtalált a baj is, traumák, sebesülések. Időbe telt, míg megtanultam helyretenni azokat is. Éltem, megéltem és nem túléltem az életem azon szakaszát.

Nekem apu volt a tükör és a kontroll is. 27 éve nincs velem. Mindig, mindent őszintén… Ültünk a kávéinkkal a nagy íróasztalánál, és mindig, mindent, őszintén… Iszonyúan hiányzik. Egyszer azt írtam: „…néni lett a kicsi lányod”.

Igen, ötvenöt. Még ma is, ha ostoba emberekkel állok szemben, mintha ott lenne: Na, apu, mit szólsz hozzá? Te is látod, amit én?! Örök kapaszkodó, elengedhetetlen kötelék.

Pszichológusnak jelentkeztem az egyetemre. Egy idő után láttam, hogy a tankönyvekből képtelenség megtanulni a hivatást. Mestereket kerestem. Óriási szerencsém volt, fogadtak. Mesélhettem az elszántságomról, az útjaimról, kereséseimről, a nagy találkozásaimról, és elfogadtak. A legnagyobbak mellett ittam magamba mindent, amit erről a pályáról tudni kell. Már akkor ők erősítették bennem, hogy a múltbeli történések mind-mind hasznomra válnak. Érteni, érezni fogom mindazokat, akik majd hozzám fordulnak segítségért, mert éltem, átéltem, mert bátor voltam.

És egyenes! Boldog leszek, sikeres! Aztán dolgozni kezdtem, és újra szerencsém volt, egy jó pasas lett a főnököm, aki szerette az ötleteimet, szárnyalásaimat. Elkezdtünk egy olyan munkát, amit addig még sehol, senki sem csinált az országban. Deviáns, csöves gyerekeket karoltunk fel, pszichodráma csoporton játszattuk őket. Három-négy év alatt számtalan előadást tartottunk róluk, a „megmentésük” lehetőségeiről. Ma már egyetemen tananyag a modell kísérletünk.

A múltbeli tapasztalatok valóban szinte mindenben segítettek. Szót értettem súlyos depressziós gyerekekkel éppen úgy, mint kábítószer függőkkel, megerőszakolt kislányokkal. Nem volt meglepetés egyetlen eset sem.

Jó szakemberré váltam, ha valamiben, hát ebben biztos voltam. Aztán vezető lettem a városban. Hívtak, szerettek az intézményekben dolgozó takarító nénik éppen úgy, mint az igazgatók. Iskolát alapítottam hátrányos helyzetű gyerekeknek, a megyében sorra nyíltak meg a segítő intézmények, amiket kollégáimmal készítettünk elő.

Remek barátokat ismerhettem meg. Eszembe jut, sokat mondtuk apuval: nem kell sok barát, de legyen három embered! És ha szerencséd van, te is benne vagy az ő három emberében.

Aztán váltások, változások, összevonások az intézményemben. Átláthatatlan feladatokat kellett volna megoldanom, nem vállaltam – hátrébb álltam. Talán megrémültem, nem akartam hivatalnokká válni, mindegy is, a tény, tény marad, a szakmaiságom nem számított már.

Egy kisvárosban kezdtem újra, akkor már negyven elmúltam. Rossz kedvvel, kudarcként megélve a múltat. Találkoztam egy pszichológus nénivel, aki a csodát hozta el újra nekem. Hitet, szeretetet, emlékeket apámról. Összeszedtem magam, hisz volt újra erő, bizalom.

Váltottam. A húsz éve ismert barátom hívott maga mellé dolgozni, azonnal repültem át egy újabb városba. Csak három évet dolgozhattunk együtt. Egy délelőtt elbúcsúztunk – pont úgy, ahogyan máskor is mindig –, és aznap este meghalt.

Szakmailag magamra maradtam. Sosem tartoztam egyik politikai oldalhoz sem, így naivan figyeltem a játszmákat, mindazokat a helyzeteket, amikbe igazgatóként be kellett vonódnom ismét. Sokszor eszembe jutott, de ma is még, Móricz Rokonok regénye.

Évek teltek, könyveket írtam, képzéseket vezettem, építettem a rám bízott, megörökölt csapatomat. Jól dolgoztunk, jól dolgoztam. Kevés volt. Már mást várt el tőlem a kor, a vezetés, a politika, meg még ki tudja még hány "összetevő". Konfliktusok sorozata kezdődött, amikben a szakmai múltam, jelenem nem számított.

Veszítettem.

Mestereimmel néha összefutok, dicsérnek, szeretgetnek, távolról figyelnek. Sorolom magamban a megmaradt fontos dolgokat – a hozzám járó családok, a saját családom, a töltekezések, a fotózás, az írásaim, a találkozások. Összegzek is – nem tudtam beállni a sorba. Ostoba vagyok? Illeszkedni kellene…, de akkor nem én lennék az apum lánya.

Vasútállomás. Érkezik a vonat. Megyek, mert én innen mindennap indulok – elfele. Na nem, nem a vágyott város felé, á, nem, pont az ellenkező irányba. Ja, a fülembe Cseh Tamás énekel, azt mondja: „…front van, valami frontátvonulás”.

Dr. Rónáné Falus Júlia
(pszichológus)

(A sorozatba szánt írásikat a nok.otvenes@gmail.com emai-címre várjuk – a szerk.)

A sorozat további írásai:

1. Mindig csak a fagyit nyaltad

2. Nyűgös anyósomtól váltam el

3. Makacs élni akarás

4. A füvet nyírták, nem szívták