Hetilap kereső

Csikós Zsolt írása

A szakértők közül kevesen mernek határozott igennel válaszolni a címben feltett kérdésre, s feltehetőleg ők is csak bizonyos modellekre bólintanak. CSIKÓS ZSOLT azonban úgy véli: rövidesen újra kell gondolnunk a francia kocsik megítélését.

Kritikával az olasz és a francia autók tulajdonosait a legkönnyebb felidegesíteni. Talán azért alakult így, mert e két ország autóipara a múltban elképesztően úttörő konstrukciókat, feledhetetlen kocsikat adott a világnak, ám a hetvenes évek végétől egyre több lett az őket érő negatív felhang, miközben – néhány kivételtől eltekintve – elhalt az újító szellem. Az utóbbi harminc évben sokan csalódtak az olasz és a francia autókban. Ma a latin autókat szkeptikusan szemlélők tábora jóval nagyobb, mint a rájuk esküszőké, és ez így lenne akkor is, ha az olaszok és a franciák az elmúlt öt évben kizárólag vonzó megjelenésű, megbízható, ügyes kocsikat állítottak volna elő. Mert a bizalmat könnyű elveszteni, ám annál nehezebb visszaszerezni.

Közben a japánok végképp megerősítették a korábban megszerzett pozícióikat, s az egyre jobb kocsikat előállító, tiszta lappal induló koreaiak felkarolták a franciáktól, olaszoktól elpártolt vevőket. Nem lettem volna a Fiat, a Renault, a Peugeot vagy a Lancia főnöke mondjuk 2000-ben.

Az olaszok azonban már az ezredforduló óta keményen próbálják összeszedni magukat, és bár közel sem minden termékük minőségi, horrortörténeteket azért már nem hallani az Alfa Romeo, a Fiat, a Lancia tájáról, s akad egy-két kimondottan igényes típus is a kínálatban. Az olasz formatervezés pedig történetének egyik legjobb időszakát éli mostanában.

A franciák később léptek. Ko­csi­jaikkal még pár évvel ezelőtt is a vásárlóelégedettségi felmérések alján kullogtak, mi több, a francia krea­ti­vi­tás is valahogy kikopott belőlük. Az ezredfor­dulót kö­vető években a jobb francia autókat maximum tisztességesen elvégzett házi feladatnak, a rosszabbakat kockázatos befektetésnek tartotta a többség. Ráadásul a szerelők sem voltak oda értük: a javításuk nehézkes, a Renault-khoz pedig még az alkatrészek is drágák – így vélték. A francia autó legvonzóbb tulajdonsága az ára lett. Nem valami dicsőséges pozíció.

De a francia autó­ipar feleszmélt, még mielőtt igazán komoly anyagi problémák sújtották volna. Először Renault-sajtótájékoztatókon kezdték skandálni a gyári emberek, hogy két éven belül ott lesznek autóikkal a megbízhatósági listák élbolyában. A Citroën és Peugeot márkákat tömörítő PSA-konszernnél inkább a háttérben indultak meg a változások. Mindez nagyjából három-öt évvel ezelőtt kezdődött.

Az első jel a Citroën felől érkezett. Taxisok kezdtek esküdözni a piacon akkor legolcsóbban mért buszlimuzinra, a Xsara Picassóra, hogy tökéletesen megbízható, igen tartós. Véleményüket röviddel később a statisztikák is aláhúzták, s ténnyé lett: a típust valamikor a gyártás első pár éve után alaposan rendbe tették, s azóta is rendben van.

Aztán Renault-éktól jött a Clio III, amely annyira jó minőségű, komfortos, masszív jármű, hogy az összehasonlító tesztekben sorra kiáltották ki győztesnek. Óriási ugrás volt nemcsak a korábbi Cliókhoz, de a Renault más termékeihez képest is. És az új Laguna, a Mégane is hasonló szellemben fogant.

Közben Peugeot-éknál is mozgolódni kezdtek a minőségellenőrök. Bár az új 308-as sokak szerint az elődjéhez képest csak egy erősen frissített modell, nem pedig új típus – hiszen meghatározó mechanikai elemeik lényegében azonosak –, a két kocsi minősége ég és föld, s utóbbira igen kevés panasz érkezik. Közben jöttek még olyan autók is, mint a családi 3008-as, amely a kivételes kidolgozása mellett tömve van ötletekkel. Szenzáció is akadt a 308-as alapjaira készülő kupé, az RCZ formájában, és ezzel ki is rajzolódott a Peugeot új jövőképe. Ja, és a 407-est leváltó 508-as megjelenésével megértük, hogy végre elvetik a vicsorgó maszkos, lógó orrú stílust.

A Citroënnél a Xsara Picasso megnyugtató statisztikái láttán felbátorodtak a tervezők is. Félig-meddig utódja, a C4 Picasso ügyes dizájn, a nagy C6-os pedig azt a különc eleganciát sugározza, mint hajdanán a DS. Az új korszakot mégis talán a C5-ös második generációja jellemzi, ez a masszív, tömbszerű, komoly, ízléses kocsi, amely a tulajdonosok többsége szerint kiváló minőségű. És az idei ADAC-statisztikákban már valóban a fölső régiókban találjuk az újabb francia kocsikat, miközben a bebetonozottnak hitt japánok közül nem egy szépet szánkázott lefelé.

A Renault Twingo RS-t a legizgalmasabb sportos mininek kiáltották ki 2009-ben a tesztelők, a Mégane RS pedig etalonná vált a forró ferdehátúak piacán, maga mögé utasítva az évtizedes mércét, a Ford Focus RS-t. Citroënék új DS3-asáról pedig mindenki úgy tartja: az egyetlen autó, amely esélyes a divat csúcsát jelentő Mini ellen.

A változás látható, de a bizalom visszaállításához idő szükséges. Ha egy-két évig tart még a lendület, eljöhet a nagy franciaautó-reneszánsz.