Hetilap kereső

CRUISER írása

A roncsprémium elképesztően jó ötlet. Lényeglátó, hasznos, értéket termel. Egy másik helyzetben. A jelen gazdasági környezetben viszont nem több egy vastüdőhöz mellékelt tartalék akkumulátornál.

A gyermeki lélek minden rezdülésében benne van a világegyetem miniatűr lenyomata. Egyéves lurkóm például valamelyik este, fürdetés közben lebukott a lefolyóhoz, felköhögte a félrenyelt vizet, majd nekifutott újra, és kihúzta a kád dugóját. Ezután ütközésig kinyitotta a csapot, és diadalittasan rám nézett. Gao-gao, formálta pici ajka, de én tisztán hallottam, amint azt mondja: nézd, Apa, roncsautó-prémium!

Dicséretes próbálkozás a német kormány részéről, hogy mindenáron megpróbálja mozgásban tartani Európa legnagyobb nemzeti autópiacát. Tiszta sor: ahol évente négy-ötmillióan vásárolnak új gépkocsit, minden százaléknyi visszaesés munkahelyek százait ránthatja magával a feneketlen semmibe. Elenyészik a vásárlóerő, beindul a spirál, leáll az ipar, és mire elül a vihar, a megmaradt túlélők házilag páncélozott dízel 206-osok volánja mögött küzdenek az elsivatagosodott kontinens uralmáért...

Ha a kereskedőket az tartja életben, hogy új autókat adnak el, akkor segíteni kell munkájukat. Szabaduljatok meg csotrogányaitoktól mind, ti németek, és vegyetek helyette csillogó újat, hadd dübörögjön az ipar! Lapuljanak ki a szlovák udvarok mélyén rohadó Skodák: a világon itt a legmagasabb az egy lakosra jutó gyártott autók száma (de, komolyan!), ha valakinek, hát északi szomszédainknak van vesztenivalójuk. És bizony szakértői/illegitim (nem kívánt rész törlendő) kormányunk első intézkedése ugyan legyen már egy hasonló rendszer hazai bevezetése, mert lassan már alapjárati fordulatszámon pörög a piac, és ha lefullad, vajon mikorra tudjuk újra beröffenteni?

Két problémám van ezzel az egésszel. Illetve három. Az első, és legnagyobb, hogy a roncsautó-prémium megkésett és célt tévesztett kezdeményezés. Akkor kellett volna bevezetni, amikor még minden szép volt és ígéretes. A környezetvédelem zászlaja alatt lehetett volna még egy nagyot taszítani az eleve sebesen surrogó iparágon, nem kizárva egy szolid zsarolást, hogy akkor cserébe középtávon kezdjenek el valóban megfizethető, tartós és takarékos autókat tervezni és piacra dobni. Jut a kecskének, marad a káposztából, és a csősz is nyugodtan leihatja magát.

Egy haldoklónak azonban hiába facsarunk frissen narancslevet, legfeljebb a szája íze lesz jobb tőle. Ha nincs vásárlóerő, és egyre kevésbé lesz, akkor oly mindegy, hogy még utoljára begyújtjuk-e a rakétákat. A darabszámok nem változnak, csak az arányok torzulnak el. Minden egyes most, soron kívül eladott autóval csökken a fél, egy vagy kettő év múlva esedékes forgalom.

De ez csak egy dolog. Mert milyen már az, hogy a politika eleve kedvezményesen kínált autókra kitalált akciós konstrukciókat támogat további jelentős pénzösszeggel? Itt lassan már a szajha fizet a menetért. Az autóipar rég elveszítette tisztánlátását és értékítéletét, az árak mondvacsináltak, az akciók megalapozatlanok, a darabszám mindenek feletti.

Az eredeti, koreai Daewoo anno konkrétan ebbe a piachajhászásba roppant bele annak idején (na meg néhány sikkasztási és vesztegetési ügybe, de az említést sem érdemel). A németek alkalmanként több száz euró értékű ajándékokkal kompenzálják termékeik sikertelenségét. A francia gyártók pedig már csak annyit tudnak észben tartani, hogy autóik olcsóbbak, mint papíron, de hogy minél és mennyivel, már rég elveszett a pirossal áthúzott összegek rengetegében.

Nem csoda persze, hogy saját maguk alá licitálnak a gyárak, hiszen a világ autóipara borzalmas túltermelésre állt be. Már rég nem szükségleteink, hanem lehetőségeink szerint vásárolunk kocsit – mégpedig nem valós lehetőségek, hanem a finanszírozók által elénk vetített hologramok alapján. A fogyasztói társadalom buta kis hörcsög, amit az orra alá dugnak, behabzsolja. Ha a reális adag többszörösét is legyűri bulémiás torkán, erre a keresletre méretezi magát a kiszolgáló ipar.

Egy szó mint száz, az autógyártás túlnőtt saját jelentőségén. Túl sok a márka, irreálisan sokrétű a kínálat, értelmetlenül népes az értékesítési hálózat. Életképtelen az egész, úgy ahogy van. És ha így nézzük, egy haszna mégis csak lehet ezeknek a kidugózott kádba öntött euró-milliárdoknak. Minél hamarabb kiürülnek a raktárak, minél gyorsabban telítődik a jelenlegi felvevőkapacitás, annál rövidebb lesz a lappangási idő, és annál korábban veheti kezdetét a megtisztulási folyamat.

És hogy onnan hogyan tovább? Fogalmam sincs. Majd meglátjuk, ha ott tartunk – van egy olyan érzésem, hogy már nem kell sokat aludni addig.