Hetilap kereső

Nádas Sándor írása

Van minek örülnünk.
Van mire büszkének lennünk.
Van mire vigyáznunk.
Hát csak kiderült, hogy mi, magyarok nem felejtettünk el focizni, hogy ott lehetünk a világ élvonalában, hogy képesek vagyunk a komoly győzelemre meg arra, hogy felálljunk a padlóról is, ha kell, csak néhány elszánt (és jól kalkuláló) befektető, néhány elkötelezett, szakmáját értő edző és néhány tucat lelkes srác kell hozzá.

Nem lehet eléggé becsülni ezt az eredményt. Magyarország labdarúgó-válogatottja harmadik lett a korosztályos világbajnokságon (a húsz év alattiakén, egészen pontosan), maga mögé utasítva a legnagyobb futballnemzetek csapatait, Európa legjobbjának bizonyult, és (nem számítva a Honduras elleni tévedést) olyan mérkőzéseket játszott, amelyeket jó volt nézni magyarként is. Összetartó, lelkes, taktikus társaság volt a miénk, és volt a fiúknak elképzelésük, tervük, merszük és tehetségük ehhez a játékhoz. Persze, szerencséjük is volt olykor, de olykor meg nem, és akkor is (a Ghána elleni elődöntőben) emelt fővel jöhettek le a pályáról. Ilyesmi nagyon régen nem történt magyar futballcsapattal, magyar nézővel.

Nem csoda, hogy egy ország szerette meg őket pillanatok alatt. Olyasmit kaptunk tőlük, amire évtizedek óta várunk.

Nagyon kellett már ez a siker. Most, hogy megvan, lesz majd pénz az újabb futballakadémiákra, lesznek pályák, kollégiumok, edzők, és özönlenek majd a kissrácok, hogy ők is Komanok, Futácsok, Némethek legyenek. És, ha az égiek is úgy akarják, tíz év múlva tényleg lesz kikből válogatni egy ütőképes csapatot.

Most még nincsen. Most még csak ők vannak, mutatóba, huszonvalahányan. Nyilván sokféleképpen alakulnak majd a sorsok, lesz, aki igazi nemzetközi sztár lesz, és akad, akinek ez a csodálatos egyiptomi bronzérem marad a csúcs. Azt se tudhatjuk, hányan lesznek stabilan válogatottak, és odafönt mire jutnak velük. Van féltenivalónk, legyen most ennyi elég.

S talán még ez: köszönjük, srácok!