Hetilap kereső

Lampé Ágnes írása

Egyikük végigfotózta gyermekének világra jöttét. A másikuk pedig „rohamszült”, és megírta történetüket. A két 168 órás csecsemő érkezése között csupán pár nap telt el. BAZÁNTH IVOLA fotói, LAMPÉ ÁGNES írása.

– Kismamák, ébresztő! – vágódik ki a kórterem ajtaja, és belép az ügyeletes doktornő. – A hármason a tegnapi császárosnak vérnyomásmérés!
Háromnegyed hat, sercegve gyúlnak a neonok. Kábán hunyorgunk – mit nem adnánk pár perc nyugalomért. Becsörtet a takarítónő, koppan a csempén a pedálos plasztikkuka fedele, zsákot cserél a néni. Fél hétkor pedig „zsúrkocsiban” gurítják mellénk csemetéinket az újszülöttmegőrzőből. Indul a nap. Pelenkázás, súlymérés, szoptatás, megint mérés. Naponta hétszer, háromóránként.

A félórás szünetekben van idő a sorstársakkal beszélgetni, akad hallanivaló bőven; a kórtermek tele koraszülöttesekkel, hormonproblémásokkal, cisztásokkal, műtétre várókkal. A szembenső ágyon nyúlszájjal született egynapos kislány anyukája sírdogál. Mellettem huszonéves nő, öt és fél hónapra született babája inkubátorban próbál túlélni. A sarokban daganatos asszony, ma viszi haza alig kétkilós babáját. És ez a boldogabbik folyosó. A másikon meddők, lombikbébisek, rákosok.



Ráadásul a császárosok száma is megugrott.
– Ha gond adódik, a szülők azonnal perlik a kórházat, és legtöbbször nyernek. Az orvos inkább nem kockáztat – mondja az egyik szülésznő. – Egy farfekvéses babánál azonnal vágnak, és itt a luxuscsászár is. A kismama bejelenti, melyik nap akar szülni, bevonul a műtőbe, megkapja az epidurális érzéstelenítőt, és kész. Ma párját ritkítja, ha valaki természetes úton, komplikáció és érzéstelenítés nélkül hozza világra a kisbabáját.

Az ágyamnál izgatott negyedéves orvostanhallgató lány vár.
– Elterjedt az osztályon, hogy rohamszülésed volt. Tízezerből egy van ilyen, beleírnám az esetet a szakdolgozatomba. Lehet pár kérdésem?
Megtiszteltetés.

– Csak nem terhes Ági? – sustorognak a kollégák a szerkesztőségben. – Ciki megkérdezni? Mi van, ha csak felszedett pár kilót?
Kíváncsi vagyok, ki lesz a bátor. Amúgy az ötödik hónapban járok.

Épp a cigánygyilkosságokról kell írnom, Debrecenbe utazunk Ivolával, a fotóssal. Mintha neki is nőtt volna a pocakja. Bátor vagyok.

– Figyelj, újra gyereket vársz? – nyögöm ki.
– Igen, az ötödikben vagyok.
Kiderül: csak néhány nap a különbség a két baba tervezett érkezése között. Ha úgy alakul, akár egy helyen, egy időben is szülhetünk. Egy-egy kislányt.
„Ha már nem látod a cipődet, akkor érzed igazán, milyen a terhesség.” „Ne egyél citrusfélét, sósat, fűszereset.” „Ha elszédülnél, számolj harmincig, aztán vissza.” „Hányás után azonnal feküdj le.” „Napi egy sör, egy pohár vörösbor vagy egy hosszúlépés jót tesz.” „Alkoholt egy kortyot sem.” Szórják a tanácsokat az ismerősök.
Mi ketten – hordók – karácsonykor sörösüveggel és összetolt pocakkal koccintunk. Ivola hasa „lefele áll”, az enyém peckes, a mindentudók állítják: egyértelmű, hogy ő szül hamarabb.

Naná, hogy nem így lett.

Ivola három éve végigfotózta a szülőágyról az első babája érkezését. Most is erre készül. Rutinos.
– Kell egy jó szülésznő, egy jó férj és egy epidurálás. Az első kihúzza belőlem a kisbabát, a második a kezembe adja a kamerát, a harmadik meg abban segít, hogy a végén ne érezzek fájdalmat. Így aztán csak fényképezni kell.
Csak.



Utóbb meséli, hogy amikor eljött az idő, és bement a szülőszobába, nem ért rá magával foglalkozni. Meló volt.
– Fényt mértem, a szülésznőt fotózgatva készítettem néhány próbafelvételt.
Mindezt két fájás között.

– Amikor a görcstől majd megőrül az ember, na, akkor nem fényképeztem.
De akkor például igen, amikor a szülésznő kilyukasztotta a magzatburkot.
– Kicsit torz lett a felvétel, mert félig ülő helyzetben nem tudtam meszszebb menni a saját hasamtól.
Az első gyerek szülésekor tizenhat órát vajúdott, most gyorsabban ment minden. Maradt energia a kattintgatásra.
– Képzeld, az is megvan, amikor a szülésznő kihúzza belőlem a kisbabát.
Szerencsére a férje is bírta a strapát.
– Amikor éreztem, hogy ez lesz az utolsó tolás, jeleztem neki. Ő a kezembe adta a kamerát, mindent előre beállítottam. És mint a legnagyobbak, felkészülten vártam a pillanatot. Közben szóltam a szülésznőnek, hogy Lillám, jönnek a fotók. Ha kint van a baba, emeld fel és tartsd, ahogy megbeszéltük.



Ivola csak azt sajnálja, hogy a méhlepény kivételéről lemaradt.
– A férjem sajnos túl hamar vitte ki a gépet.
Az orvosról viszont – micsoda szerencse – kiderült, hogy hobbifotós. Menet közben megdumálták, ki milyen géppel, objektívvel dolgozik, milyen fényérzékenység, mekkora expozíciós idő az ideális a szülőszoba fényviszonyai között. Több szó esett a blendenyílásról, mint a méhszáj tágulásáról.

Másnap a gyerek helyett is inkább szakmáztak egy jót.



Pár nappal és néhány kórházzal odébb megelőztem az exponálni készülő Ivolát.
– Ne, ne, ne keltsük fel a szülésznőt. Ezek még csak a jóslófájások lehetnek, nem kell kapkodni – hajtogattam a kanapén vergődve úgy éjfél körül.
Na, azok voltak a tízperces, igazi fájások. Vajúdtam, de nem tudtam róla. Honnan is tudtam volna, cirkuláltam egész nap, mint máskor, még egy fél adag cukkinis tészta is lecsúszott estefelé.

Nem volt semmi bajom a kilenc hónap alatt, se hányás, se szédülés, álmosság, fáradékonyság, sehol egy árva horrorsztori. Csak azt hajtogattam: nem érzek semmit.
– Azért egyszer igazán rosszul lehetne. Legalább tegyen úgy, mintha terhes lenne – poénkodott az orvosom.
És a biztonság kedvéért letiltott tornáról, cipekedésről. Egy héttel a nagy nap előtt viszont még egy riporton dolgoztam.
– A szülőszobában is interjút veszel majd fel? – vicceskedtek a kollégák.
Arra azért nem maradt idő. Egyre sűrűsödtek a fájások, hajnali fél három körül csak felhívtam a szülésznőt.
– Milyen gyakoriak? – kérdezte.
– Úgy tízpercesek. Lehet, hogy nem jóslófájások?
– Gyorsan zuhanyozz le forró vízben, aztán a klinikán találkozunk.
De elmaradt a fürdő, nem volt erőm hozzá. Inkább felcaplattam majd száz lépcsőfokot a ház kijáratáig, és bekászálódtam a kocsiba.
– Hány percesek? – fogad az ügyeletes szülésznő a kórház szülőszobáinál.
– Három. Vagyis inkább kettő – nyögöm ki.
Gyors vizsgálat, döbbent arcok. Fel a szülőágyra, a zoknimat sincs idő lehúzni.
– Ha pár perccel hamarabb folyik el a magzatvíz, a kocsiban szülsz. És mindjárt kint a baba – hitetlenkedik a stáb. – Hívják az orvosát!
Pár perc, és megérkezik a doki, az ágyából ugrasztották, farmerban lát munkához, átöltözni nem marad ideje, csak köpenyt kapott magára.
– Bent tartod a levegőt, és nem tolsz – kapom a feladatot.
Tolok, nem bírom. Verejték, erőlködés, közben gátmetszés, amit nem is érzek.
– Tartsd bent a levegőt, fontos!
Nem megy. Tolok, tolok, tolok – önkéntelenül.
– Kérhetek érzéstelenítőt? – nyögöm.
– Minek? Mire hat, rég túl leszünk rajta – mondja az orvos.
– Rohamszülésed van – tesz helyre a szülésznő. – Nagyon ritka. Úgy a hatodik gyerek után esetleg előfordulhat, de az elsőnél szinte soha.
Az egyik giganyomáskor mintha tízkilós dinnyét tolnék ki magamból, a fájdalom egy csapásra megszűnik. Megkönnyebbülés, csend, majd felsír a pici ember. Meg én is. Pár perc, és már fülsiketítően oázik a hajnali nyugalomba. Én meg szipogok és nevetek egyszerre. Négy óra öt perc.