Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Az idén betöltöttem a nyolcvan kilót.

Mostantól súlya van minden szavamnak.

Nincs baj egyébként, ne gondolják, megvan nekem a magasságom is ahhoz a nyolcvan kilóhoz, komoly rosszindulat kell, hogy valaki kövérnek lásson, nem történt semmi más, csak az, hogy ismét le kell számolnom egy illúzióval.

Hogy én egy sovány ember volnék.

(Nyissunk akkor itt egy zárójelet, és elmélkedjünk el azon, milyen nehezen változtatunk ifjúkorunkban kialakult önképünkön. Hiába tudatja velünk folyton a világ, hogy már nem futjuk tizenegy-kettő alatt a százat, nem tudunk áttáncolni három éjt és három napot, nem tudunk végigdolgozni két sichtát a ferencvárosi teherpályaudvaron, hiába érezzük mindennap, hogy egyre magasabban van a harmadik emelet, hogy nem jutnak eszünkbe a telefonszámok, és hiába keressük órákig a szemüvegünket, egyáltalán, hiába van szemüvegünk, mégis szeretjük azt hinni, hogy semmi nem történt. Vagy hogy szinte semmi. Hogy ha egyszer végre jól kialudnánk magunkat, akkor eltűnnének a ráncok a szemünk körül, ha jól összehúznánk a szemünket, látni taníthatnánk a sast megint, és egyáltalán, ha kihúznánk magunkat, akkor ki lennénk húzva. Persze a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez nem így van, nagyon nem, de innen egy kis lélektani kozmetikázással már ott is vagyunk a kicsit nemnél. Ahonnan már csak egy ugrás – szakadéknyi, mondjuk –, amikor a roskatag aggastyán műfogsorát kattogtatva azt mondja, ő ma is húszévesnek érzi magát. Emlékszem, húszéves koromban kiégett, öreg embernek hittem magam, másfelől kriptaszökevénynek tartottam minden roggyant harmincast. Egy szó, mint száz, az egész élet egy óriási öncsalás, emberek, csak a kezemet figyeljék, azt is inkább csak sötétedés után. Én például folyton mondom magamnak, hogy nem eshetek ebbe a hibába, nem tehetem magam teljesen nevetségessé, tudnom kell, hol és főleg hová tartok, és ha lehet, méltósággal tegyem – de azért külön dossziéba gyűjtök minden dejólnézelkit, és ha a hajamról kérdeznek hivatalos nyomtatványokon, szemrebbenés nélkül beírom, hogy szőke, pedig egy elegáns, keresztirányú vonal már jobban megfelelne a valóságnak.)



Gyerekkoromban rettentően sovány voltam. Egy kék szemű csontváz, úgy tessék elképzelni. Ha nyaranta fáztomban végighasaltam az ujpesti strand forró kövén, összesen négy ponton érintkeztem a talajjal.

A vállcsontom meg a medencecsontom szélén. (Képzelhetik, milyen víznyomot hagytam száradáskor.) Úszni se kellett tanítani, egyszerűen fennmaradtam a felszínen. Persze egy komolyabb szélroham könnyedén arrébb tett, minden kezdő vírus maga alá gyűrt, és minden szembejövő kissrác jól megvert. Ez, mondjuk, kínos volt egy kicsit, de meg lehetett szokni. Nem volt rosszabb, mint a felnőttek azon törekvése, hogy ezt az állapotot megszüntessék. Annyi ricinusolajat és B12-injekciót kaptam kiskoromban, hogy azzal egy tengerjáró hajót el lehetett volna hajtani. Az iskolában persze az első padban ültem, hogy csak át kelljen emelni a mentőbe, ha úgy alakul, a kórházban külön ágyat tartottak fenn nekem (az első évtizedben nem sokat volt üres), és egyáltalán is úgy kezeltek, mint akibe nem érdemes már komolyan befektetni. Magam egész jól viseltem ezt az állapotot, nem emlékszem, hogy valaha is szomorkodtam volna miatta, tudomásul vettem, mint a többi adottságomat, és igyekeztem kihozni belőle a maximumot. Verekedésekkor például úgy jártam el, hogy se el nem futottam, se nem védekeztem, se kegyelmet nem kértem. Engem így egyetlen ütéssel le lehetett teríteni, meg is esett néha, de hamar az lett belőle, hogy akkor meg nem érdemes. „Hagyd, ez hülye!” – ez volt az általános nézet, és én elégedett voltam ezzel a státusszal. És innen már csak egy lépés az ahhozképest-állapot. Hogy ahhoz képest, milyen sovány, egész ügyesen focizik, mondjuk. A többi rész már kezelhető.

A lányokkal azért akadtak gondok az elemi vége felé. Engem már érdekeltek volna, de sajnos hidegen hagytam őket. Egészen pontosan átnéztek rajtam, amit ellenfényben de facto meg tudtak csinálni. „Erre majd ki kell találnom valamit” – gondoltam, és elmentem bánatomban gombfocizni. De aztán az élet – nem először és nem is utoljára – a segítségemre sietett. Divatba jöttem ugyanis. Nem én konkrétan, hanem a beesett mellű, görbe hátú, gombafejű, csontsovány férfi általában. Semmi szerepem nem volt benne, gondolhatják, az egész az angolszász beatkultúrából szivárgott át hozzánk, alkoholista, drogos basszusgitárosok fejlesztették tökélyre, mi meg csak átvettük. Én persze natúrban hoztam a figurát, nem kellett hozzá se innom, se zenélnem – csak a hajamat növesztettem meg, mint nemzedékem minden tagja. Aztán felültem a divathullám tetejére, és vígan lubickoltam rajta, áldva a sorsot, a szerencsémet és a lányokat, hogy olyan sokat számít nekik a divat.

Ámde míg nemzedékem csinos hölgytagjai sorra kitüntettek bizalmukkal, a felettünk járó nemzedék nem osztozott ebben az optimizmusban. Emlékszem, amikor megkértem a (későbbi) feleségem kezét, az anyósom végigmért, és azt mondta, azt még csak-csak odaadja, de a többi részt ne vigyem magammal, mert úgyse bírnám el. És első munkahelyeimen sem merült fel, hogy valaha főnök legyen belőlem. Nem volt főnöki alkatom egyszerűen. Gondolják el: hogy lehet harminchatos nyakkal parancsolgatni?!

Hanem aztán elkezdtem enni. Nem vagyok magamtól elájulva, ne gondolják, de hát mégiscsak letettem valamit az asztalra az évtizedek alatt. De messze nem értem el annyi sikert velük, mint azokkal, amiket onnan felvettem. Ifjúkoromban hihetetlen mennyiséget tudtam magamba tömni tetszőleges ételből – voltaképpen ennek köszönhettem, hogy befogadott a felnőtt-társadalom. Mégiscsak ember vagyok valahol, mondták, hogy abba a vékony testbe ennyi mindent el tudok helyezni. Emlékszem, anyósom is akkor fogadott be végleg a családba, amikor egy vasárnapi ebédnél megettem két sült csirkét egy ültő helyemben. Aki így fal – és még nem is hízik tőle –, az tud valamit. Lehet, hogy még a gyerekeit is fel tudja nevelni.

Negyvenéves koromig tartott ez az idilli állapot. Van egy fényképem ebből az időből, amely a doktori diplomám átvételén készült, s amelyen az érettségiöltönyömet viselem, meg, ahogy illik, fehér kesztyűt. Legyen elég annyi, hogy a pamutkesztyű a legvastagabb az egész képen.

Aztán negyven fölött leszoktam a dohányzásról, megállapodtam (hogy miket tudok én is leírni, komolyan), és szépen elindultam fölfelé – itt egy ötös, ott egy tízes, aztán két-három egység évente. Először csak annyi történt, hogy szépen kitöltöttem a csontvázam határolta helyet. Átlagos lettem külsőleg is, ahogy illik. Egy konfekciólovag – ötvenes öltöny, negyvenes ing, ötvenötös kalap, M-es pulóver. Évszámra úgy vásároltam, hogy semmit föl se próbáltam. Minek, úgyis jó rám.

Aztán néhány éve mutatkoztak bizonyos jelek. Összementek a nadrágok például. Meg az ingek, nyakban. Estére felkunkorodott a nyakkendőm, és délben rendszeresen leettem magam. (Korábban, ha mellédőlt a falat, meg se állt a földig.) Deréktájon kialakult egy olyan hogyishívják, egy olyan dolog, amelyet nevezzünk, mondjuk, tartós tartáshibának. (De ne nevezzük semmiképp pocaknak.) És aztán eljött a pillanat, amikor a mérlegre állván (hogy kerültem oda, azt se értem tisztán) a nyolcvanas számmal kellett szembenéznem.

Mi lesz ennek a vége? – ezt a kérdést szegeztem magamnak akkor.

A válasz, ahogy nálam megszokott, kívülről érkezett. A múlt héten legyűrt egy betegség, lázba borult a világ köröttem, és napokig egy falat se ment le a torkomon. Mire talpra álltam, odalett minden: az egész testszerkezet, a pocak meg a nyolcvan kiló.

Jövőre kezdhetek mindent elölről.