Hetilap kereső

Sztancsik Richárd írása

Az első gondolatom a mellékhelyiség felkutatása körül forog, de csak sajnálkozó fejcsóválás a válasz a rendőröktől, illetve valahol a stadion közepén, az albán embertömeg között – már ha egyáltalán. Bár ha akartak volna valamit, arra mind a nap folyamán, mind a stadionban ezer lehetőségük lett volna. Na mindegy, tegyük ki a zászlót valahová – egyre kevesebb a szabad hely a kerítésen - és kezdjünk szurkolni!

Időközben teljesen megtelik a létesítmény, immáron két oldalról fog körül minket a vörösben pompázó drukkerhad, holott percekkel ezelőtt még sehol sem volt a frissiben betoppant 15 ezer albán. A mellettünk üldögélőket szemmel láthatóan idegesíti a szurkolásunk, de pár mutogatón kívül még semmi különösebb nem történik.

Negyed óra telik el az első eldobott tárgyig. Himnuszunk szétfütyülése sem volt barátságos gesztus – a magyarok megtapsolták a házigazdák nemzeti himnuszát – de ez tényleg nem volt benne a pakliban. A kihagyott hazai lehetőségek, és a folyamatos magyar kórus ennyi idő után kezdte ki a szkipetárok idegeit, ám hamar partnerre találtak a magyarokban.

A „dobd vissza kenyérrel!” elv ugyanis nem a Balkánon fogant meg.

Egy albán védő suta mozdulata után a labda Torghelle elé pattan, ő pedig maga elé teszi a játékszert, és…góóóóóóóól! Extázis! Egyszerre robban ki mindenkiből a feszültség.

Az albánokat ez még hevesebb dobálásra készteti, a rendőröket némi ütlegelésre, a magyarokat pedig őrjöngésre, és görögtüzek begyújtására. Mivel kövek, törött zászlórudak, flakonok landolnak közöttünk, a fáklyák és görögtüzek röppályára állnak, ami tovább bőszíti a tőlük két méterre acsarkodókat.

A rendőrök némi lökdösődés, rohangálás és rábeszélés alkalmazásával akarják lecsillapítani a kedélyeket, de jó pár találat éri őket is hazai oldalról, így kezdik türelmüket veszíteni, de meglepő módon már nem alkalmaznak erőszakot, könnygázt pedig nem is látok náluk.

Európa messze van

Zúg az Aida, előttünk ünnepelnek a játékosok – ez egy időre új célpontot jelent az albánoknak – újabb tüzek gyúlnak, amik szintén a túloldalon landolnak.

Most már jó pár tucat helyi kemény figura méreget, de a nem túl baráti közhangulat ellenére sem tartok attól, hogy tettlegességre vetemednének. Vigyorgok egy sort néhány teátrális mozdulatokkal szitkozódó kamaszon, és járó szájat mutatok kezemmel egy családfőnek, aki ezt megelőzően feltehetőleg hetedíziglen megfogadta, hogy hetedíziglen is vérbosszút fogad ellenem és családom ellen.

A szünetig megnyugszanak a kedélyek, ám a pauza újabb munícióval látja el a napközben oly’ barátságos tiranaiakat. Kár, bár nem csodálkozom, a Balkánon már megtanultam, hogy a meccs alatt nincs barátság.

Pedig szurkolni is tudnak ám! Dobhártyarepesztően szólt a „Shquiperi! Shquiperi!” (ejtsd: skipri) rigmus, az FK Tirana ultrái görögtüzeztek, a gólunkig ment az egész stadionos hullámzás. Azonban Torghelle mindenkit elcsendesített, nem hiába zúgott a „Saaaanyi! Saaaanyi!” a Kemal Stafa arénában.

A szünet alatt már két fronton tart a harc, mert a másik oldal is támadásba lendül. Az első félidőben láttunk egy magyar zászlót a hazaiak között, ami a későbbiekben eltűnt. A felénk dobált tárgyak gyakran a másik albán csoportosulásban landolnak, tehát még jobban bedühödnek.

Jó pár közénk csapódott ajándékcsomag postafordultával visszafordul, most már mi sem vagyunk barátkozó hangulatban.

„Cigányok! Cigányok!” – jön a verbális riposzt, de mégsem ez, hanem a már minden magyar által kiabált „Európa!Európa!” rigmus veri ki a biztosítékot a velünk szembenálló sorokban.

Valamit ők is kiabálnak felénk, amely tartalmazza az „Unkari” szót, de mivel nem beszélem az ékes albán nyelvet, ezért csak tippelni tudok, miről szólhatott.

Lassan telik az idő, nyomnak a szintén holland Arie Haan fiai, de mindig odaér egy magyar fej, vagy tanárian mozdul ki kapujából Babos Gábor. Tagadhatatlan, hogy némi szerencsénk is van, de Torghelle is elpuskáz két ziccert a másik kapu előtt. Legyen már vége!

Lassan abbamarad a dobálózás, hazaindul a csalódott hazai publikum, pedig még van hátra jó pár perc – számomra órák.

A változatosság kedvéért a játékvezető is holland, megunja a nem túl szórakoztató második félidőt. A hármas sípjel mennyei muzsika minden magyar számára. Győztünk!

Olyan csapatot vertünk meg kétszer, amelynek Portugália és Svédország sem tudott betalálni. Ott Christiano Ronaldo (aranylabda…muhahaha!) és Zlatan Ibrahimovics próbálkozott eredménytelenül, mégis Torghelle Sanyi járt túl Bequaj kapus eszén. Boldog játékosok jönnek ki ollézni egyet, utána Himnuszéneklés – még az albánok is megállnak egy pillanatra. Amúgy többen „bravo!”-t kiáltanak, bár nem tűnik túl őszintének ábrázatuk. Megértem.

Repül a nehéz kő…

Buszaink épségben állnak a Művészetek Múzeuma előtt, bár a sötét, és a fedetlen csatornanyílások csaknem több sérülést okoznak, mint a kövek. Még boldog perceket szerzünk a rendőrkordonon leleményesen átcsúszó mozgó sör és süteményárusnak, mehetünk haza. Előkerülnek a sörök, elkezdődik a nótázás, rendőri felvezetéssel indulunk hazafelé.

– B…meg, itt nem voltunk már egyszer? – csakugyan, kissé talányos a rendőrök útvonalterve.
– A francnak forgolódunk itt?

Puff! – nagyot döndül a busz oldala, az előttünk lévő busz fékez. Dobálás!

– Nyisd ki az ajtót! – üvölti mindenki, elégtételre szomjazva. De nem nyitják. A többi buszról azonban leugrálnak az emberek, de a maroknyi kisgyerek szétrebben, csupán egy tucat lakótelepi keménylegény magyaráz biztos távolból. Marha sokat ért az előttünk villogó rendőrautó védelme. A mi buszunknak csak az oldala horpadt be, ám a kettes busz több ablaka is betört, egy srác vérzik.

Az egyik kő oldalról hatolt be, és hátul távozott. Ha az fejet talál, könnyen tragédia lehetett volna. A rendőrök azóta sem tanultak meg angolul, a sofőrök, és a busztársaság vezetője veszi át az irányítást. Egyértelmű, hogy azok az ablakok az első döccenő után végleg kihullnak, így nem indulhatnak el.

Ők végül egy műhely felé veszik az irányt, az ablakra fólia kerül. Nem túl kellemes így leutazni 24 órát, de legalább neki lehet vágni az útnak. Mi nem várjuk be őket, egyenesen a határra kísérnek.

Illatos társaság

Még nagyon messze van Magyarország… ájulásszerű alvás bocsát némaságot az egyes számú buszra, ám Macedóniában ébredezik a társaság, tovább folyik a vidámságfokozó eszmecsere. Bármelyik stand-up comedybe elmenne az Uri Geller paródia, vagy a Csillagok Háborúja átdolgozása, de a legnagyobb sikert mégis a Sün aratja. A történet egy március 15-i videóval vette kezdetét, ahol rohamrendőrök a „Sün!Sün!” ismételgetésével visznek ki egy embert a tömegből.

Videó:



A túrán mindenesetre kibővült tartalommal került előkelő helyre a szurkolói szlengben, és lehetett vele kifejezni jókedvet, meglepődés, felháborodást és csalódást. Próbálják ki baráti társaságban! Rá fognak jönni, hogy kellően nagy létszám mellett elég félelmetes tud lenni ez a csatakiáltás.

Az utolsó, ezúttal felháborodott „Sün!Sün!” kórus a magyar vámosoknak szólt, aki majd egy óráig piszmogtak átengedésünkkel – előtte a szerb határőr saját érdekében próbált egy levegővétellel végigrohanni pecsétjével a buszon. Egy perc alatt végzett. El tudják képzelni, milyen illatos lehet egy három napja úton lévő, ötvenfős társaság?

Hétfő hajnalban, hazafelé gyalogolva átfut az agyamon az elmúlt három nap történése –nagyjából egy novellát tudnék írni belőle első felindulásomban, ha nem lennék piszokul fáradt. Koemanékkal szerdán újra találkozom, de azt sajnálom, hogy a következő hasonlóan vidám hétvégéig várnom kell a dán túráig –az pedig csak késő ősszel lesz. Kivárom. Addig is a Sün legyen önökkel!