Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Hatvanöt éve, 1945 május 9-én Európában véget ért a második világháború. BOKOR LÁSZLÓ írása.

Ha netán fotóhagyaték lenne a kép, már rég nagyanyó lehetne Trudelein (nevezzük így) ott a szegletben. De piktor műve az utolsó felvonás kollázsa, közvetlenül a függönyeresztés előttről. Valóságismeret vezethette a festőecsetet, amely az ablaküveget is csak azért hagyta épnek, hogy legyen min visszatükröztetnie a csodavárás vízióját. Emberöltők távolából már csaknem érdektelen, hogy átvérzett kötésével milyen uniformisban tér haza a megfáradt apa. Reménytanya ’45 májusában.



Trudelein születése óta a csalárd mozivásznak káprázatában élt. Tündérkertnek láttatták vele a hazát, Münchhausen birodalmának. Porrongyként is rég elkopott már Hitler-jugend-ruhája, amelyet ’38 után a Wiener Sängerekre is ráhúztak.

Talán egy évtizedbe is beletelt a nagy eszmélés. De azóta, valahányszor május 8–9-i visszapillantó tükrökké válnak Európa képernyői – már számára is feltisztult a foncsorhomály. Megértette, hogy bár a Führer is szeretett festegetni, a filmben találta meg a néplélek megdolgozásának eszközét. Volt is moziszalonja az alpesi Sasfészektől a berlini bunkerig. Indultak is a „szentélyekből” üstököspályára fércművek, ám tűntek is el jeles alkotások, szerzőikkel együtt. De amikor már csak az utolsó Walpurgis-éj lidércfényei lobogtak, a főszereplő nem kívánkozott katonaközönsége elé. A külföldi pedig házhoz jött. Harckocsival. A filmagitátorokat azért még kirendelték a Volkssturm-toborzásokra is. „A legdacosabb viking tekinteteket akarom látni – szólt a Führer parancsa –, azon bátrakét, akik a nehéz próbatételek közepette tanulják meg a halálfélelem leküzdését!”

Próbatétel márpedig akadt. A romos mozikban még ott visszhangzott Zarah Leander hangja: „Tudom, hogy húsvétra itt a csoda...” De az ünnep elmúltával is minden változatlan. Nem történik csoda, sőt, egyáltalán semmi sem. Csöndesek a templomok. A harangok nem Rómába mentek, hanem az ágyúgyárak kohóiba. Negyvenezren. A rádióban a főváros új Gauleitere, Goebbels doktor beszél: „Berlin lesz a mi Sztálingrádunk!” Utána, oldásként megint egy filmdal: „Olykor nehezen virrad, de azért felkel még a mi napunk!” A propagandisták gyorsan dolgoztak, átköltötték a népszerű dalszöveget, amely A nagy szerelem című filmben még így szólt: „Azért még nincs vége a világnak, ha néha szürke színben látjuk is.”

A később elárasztott U-Bahn-állomások tömegóvóhelyein vándorvetítők pergetik a náci korszak utolsó játékfilmjét, a Kolberget. Ebben Veit Harlan egy történelmi példázattal próbál arra emlékeztetni, hogy Jénánál milyen hősies végharcokat vívott Napóleonnal a porosz ármádia. A filmváltozatban a polgármester a gyermekek és nők hadával felgyújtja a várost, és úrrá lesz a túlerőn. A premierre jelképesen La Rochelle-ben kerül sor, az hugenották hajdani kikötőerődjében (amelyet a Csatorna-szigetekhez hasonlóan jó ideig elkerültek az inváziós erők). A film plakátja újabb felhívás a harcra: „Amit polgár elődeink és Scharnhorst porosz katonái véghezvittek, arra mi is képesek vagyunk!”

Aztán La Rochelle is elesik, Kolberg és Berlin is. Az Unter den Linden egyik házfalán, a lehullott vakolat alól előtűnik Hitler 1933-as jelmondata: „Adjatok nekem öt évet, és nem fogtok ráismerni Németországra!” Tizenkettőt kapott, de azon az 1945-ös májuson – most hatvanöt éve – csakugyan nem lehetett ráismerni Németországra.