A berlini fal

„...a helyzet komoly, de nincs ok pánikra.”

A hajdani NDK államfője, Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt garanciájaként 1961 nyarán leszögezte, hogy nem tervezik fal felhúzását Berlin szovjet, illetve nyugati zónái között. Két hónap múlva, augusztus 13-án elkezdődött az építkezés. A Spree-parti metropolist, sőt egész Európát megosztó Mauer történetéről MOGYORÓSI GÉZA küldött tudósítást a német fővárosból.

A náci birodalom romjain négy évvel a világégés után, 1949-ben alakult meg a két német állam. A berlini fal 1961 augusztusi felhúzásáig úgy hárommillió ember fordított hátat a Német Demokratikus Köztársaságnak, és költözött/szökött át az NSZK-ba. A szovjet katonai „segítséggel” pillanatok alatt levert 1953. júniusi munkásfelkelés már korán jelezte az NDK kommunista irányításának, hogy rengetegen beleuntak a nélkülözéssel kombinált proletárdiktatúrába. Sokak viszonya megváltozott a szocializmushoz, a tervgazdálkodáshoz, a jegyrendszerhez. Konrad Adenauer birodalmában az ötvenes években a háború utáni talpraállás már egyenesen „gazdasági csodába” ment át. Ergo kellett a munkaerő – ezért tárt karokkal fogadták a keletnémet áttelepülőket, a külföldi vendégmunkásokat és az ’56-os magyar emigránsokat is.

Rálátás Kelet-Berlinre

A kelet-berlini vezetés mind szorultabb helyzetbe került: a különleges státusú Nyugat-Berlinen keresztül gyakorlatilag ki-be lehetett járni az NDK-ba. A kémek is otthonosan érezték magukat a városban. Igaz, fel-felröppentek olyan pletykák, hogy a DDR kommunistái falat szándékoznak emelni a város orosz zónája és az amerikai–brit–francia övezet között.

Alig két hónappal az építkezés megkezdése előtt, 1961. június 15-én a hatvannyolc esztendős Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt garanciájaként leszögezte: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten...” Az azóta legendássá lett „Senkinek sincs szándékában falat emelni...” ekképpen folytatódott: „Amint már korábban mondtam, szerződéses kapcsolatra törekszünk Nyugat-Berlin és a Német Demokratikus Köztársaság között. Ez a legegyszerűbb és legnormálisabb módja ezen kérdés szabályozásának. Ha jól értem [a kérdést], akkor Nyugat-Németországban vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy az NDK mozgósítsa a fővárosi építőmunkásokat, hogy egy falat emeljenek, igen? Én nem tudok ilyen szándékról, mivel építőmunkásaink elsősorban lakóházakat építenek, s ez teljesen leköti a munkaerejüket.”

Ulbricht szemrebbenés nélkül hazudott. Ugyanis augusztus derekára lett szabad kapacitásuk a kelet-berlini kőműveseknek, s megkezdődhetett a német nép kettészakítottságának szimbólumává vált „Mauer” felhúzása. Nyugat-Berlin főpolgármestere a későbbi bonni kancellár, Willy Brandt volt. Élete egyik legszomorúbb napja lett 1961. augusztus 13-a. A beton-szögesdrót monstrum ellen már augusztus 16-án negyedmillió nyugat-berlini tiltakozott a szociáldemokrata Brandt „munkahelye”, a Schöneberg kerületi városháza előtt. A szabad polgárok azt követelték, hogy a szövetséges hatalmak határozott választ adjanak a kommunisták lépésére, és őrizzék meg a szigetváros függetlenségét.

Stáb a zónahatáron. Billiy Wilder, Pamela Tiffin, James Cagney és – a motoron – Horst Buchholz

Hat nappal a fal felhúzása után az amerikai elnökhelyettes, Lyndon B. Johnson Nyugat-Berlinbe repült, és Washington szolidaritásáról biztosította az embereket.

A tengerentúli politikus megelőzte a bonni kancellárt! Konrad Adenauert rengeteg kritika érte 1961 nyarán, hogy csak több mint egy héttel a tragikus események után látogatott a körbezárt metropolisba. E szavakkal nyugtatgatta a berlinieket: „...a helyzet komoly, de nincs ok pánikra.”

A vélemények a NATO-ban és az ENSZ-ben is megoszlottak arról, hogy a kelet-berlini vezetés avagy Nyikita Hruscsov és moszkvai elvtársai a felelősek a fal felhúzásáért, amely aztán csaknem három évtizedre „bebetonozta” az újraegyesítés ügyét. A belnémet határokon, illetve a falnál történt szökési kísérletek során mintegy ezer ember veszítette életét. Az utolsó áldozat egy húszéves keletnémet srác volt 1989 elején Berlinben... Fél esztendő múlva már Sopronban piknikeltek a trabantosok, aztán irány a zöldhatár...

A fal végül is 28 évig állt. A keleti oldalán szürke, farkaskutyákkal és kalasnyikovos katonákkal őrzött, jó másfélszáz kilométer hosszú Mauert Nyugat-Berlinben tarka graffitik díszítették. A harmadik évezred turistái itt-ott még rábukkanhatnak ilyen mementókra – a Friedrich-strasse-i „Mauermuseum” megtekintése szinte kötelező programja az idelátogató vendégeknek.

Az 1989 novemberi falbontást 1990 őszén a két német állam újraegyesülése követte, amely valójában az NDK betagozódását jelentette az NSZK-ba. Ez azonban már egy másik történet.

Wessik és Ossik

A németből lett amerikai rendező, Billy Wilder szerette Molnár Ferencet. Sziporkázó humorában, fordulatos történeteiben nemcsak a közös kávézásokkor lelte örömét a New Yorki-i EMKE-ben, de el is olvasta, megnézte darabjait a Broadway színpadain. Az Egy-kettő-három megfilmesítése előtt a történetet kiegészítette más színműrészlettel, majd áthelyezte az egészet a háború utáni Berlinbe. A film szerint ide látogat el a nagyhatalmú Cola-vezér lánya, Scarlett (Pamela Tiffin), aki nemcsak szerelembe esik Ottóval (Horst Buchholz), a lelkes ifjúkommunistával, de hozzá is megy feleségül.

Ez az Otto fiú nehezen tud választani a jólét és az elvei között. Ráadásul az örömszülők hirtelen beállítanak, és keresztkérdéseikre se szeri, se száma a zagyválásoknak, mellébeszéléseknek. Ám van egy nagyobb baj is. A történet a négyzónás Berlinre lett megálmodva. Ossik járnak Nyugatra ruhát venni, Wessik Keletre élelmiszerért. Ezért is tud Ottó motorjával cikázni ide-oda a Brandenburgi kapu alatt.

1961 forró nyarát mutatja a naptár. Augusztus 12-én a neves rendezőt hívatja a nyugat-berlini főpolgármester, és bizalmasan közli vele, hogy gyorsan forgasson le minden utcaképet „odaát”, mert másnaptól betonfal fogja kettévágni Berlint. Wilder úgy dönt, hogy nem hagyja magát befolyásolni ilyen „apróságoktól”. Valamit változtat ugyan a sztorin, de nem lényegeset. Nála tovább keverednek az Opel taxik a Trabantokkal, Otto is hol a Karl-Marx-Alleén sétál, hol a Ku’dammon. Úgy tesznek, mintha nem is lenne fal.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene továbbra is forgatni a falon innen és túl. Pedig a felvevőgépre egyaránt allergiásak az NDK-s őrállomáson és a Checkpoint Charlie-n. Így aztán kicserélt utcatáblákkal, lopakodva, turista-autóbuszon amatőrt játszva végül is elkészül a gegdús komédia. Ha nem is oly derűs körülmények között, mint amilyen a cselekménye.

Amerikában óriási kasszasiker a film, az NSZK-ban bukás. A németek nem tudták Wildernek megbocsátani, hogy elnéz a vasfüggöny és Otto „marxista tréfálkozásai” fölött. Már jelentkeztek az első hajszálrepedések a falon, amikor újra megpróbálkoztak a bemutatóval. És kiderült: ami harminc éve kudarc, ma sikerre van ítélve. A késleltetett mozibombán, „a különválás évein” most együtt kacag Ossi és Wessi. Pedig ha valaki, ők tudják, hogy nem is voltak olyan viccesek azok az idők.

Bokor László