Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

Nemrég a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvények sokaságát tartották a határon túli magyarlakta területeken is. Az Illyés Közalapítvány volt elnöke – „civilben” irodalomtörténész – csaknem kétezer kilométert utazott, s nemcsak az ünnepekre, de a kinti magyarság hétköznapjaira is volt szeme. Járt Kolozsvárott, Csíkszeredán, Zentán, Nagyváradon és Ungváron. Úgy véli: a határon túli magyarok helyzete fontos ponthoz ért. Függetlenségük megtartása lett a tét. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

Mit tapasztalt hosszú útján?

A határon túli magyarok általában fütyülnek a magyarországi politikára. Számukra most nem az a kérdés, mit mond Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc. Szervezeteik a saját dolgaikkal vannak elfoglalva: az anyanyelvápolással, könyvek, folyóiratok kiadásával, ünnepségek szervezésével. Korábban a honi politika a határon túliakra is rátenyerelt. Főleg a Fidesz részéről folyt klientúrateremtés, birodalomépítés. Most azonban a magyar kultúra napján is azt tapasztaltam: a különböző rendezvényeken kulturális kérdésekről esett szó, nem a politikáról. Még csak nem is a nemzetpolitikáról.

Csoda történt?

Az utóbbi évek szerencsés változása volt, hogy Romániában, Szlovákiában kormánytényezővé váltak a magyar pártok, a Vajdaságban pedig az önkormányzatokban lett meghatározó szerepük. Így a határon túli magyar szervezetek pénzügyi forrásokhoz juthattak az adott országok kormányzataitól, alapítványaitól, intézményeitől. Jelentősebbekhez, mint ami Budapesttől várható. Ez növelte önállóságukat, függetlenedhettek a magyar politikától. Egy vajdasági önkormányzat magyar tagja elmesélte: a Miloševiæ-rezsim idején leépítették a magyar szervezeteket, az állami hivatalokból pedig eltávolították a magyar felső és középvezetőket. Aztán a rezsim bukása után a demokratikusabb szerb kormányzat sok magyar helyet „kreált” az állami intézményeknél. Ott éppen az volt a probléma, hogy nem akadt elég magyar szakember. Ugyanis a vajdasági magyar értelmiség elég tekintélyes része a jugoszláviai belháborúk idején átmenekült Magyarországra. Ez a lényegen persze nem változtat: a határon túli magyarok önállósodása nem a csodának, hanem természetes folyamatoknak köszönhető.

Az ilyenek nem három napig tartanak?

A Szerbiában helyzetbe került magyar szakemberekben is van némi szorongás, hogy ott is bekövetkezhet az, ami Szlovákiában vagy Romániában. Utóbbi országokban már kezdik kiszorítani azokat a magyar értelmiségieket, akik az ottani magyar pártok korábbi, koalíciós szerepének köszönhetően kerültek állami pozíciókba. A helyzet felezőponthoz jutott: az elmúlt öt-tíz évet a fejlődés jellemezte. Nagy kérdés, mit hoz majd a következő évtized.

Ha jól sejtem: ebben nem csupán a határon túli magyar pártok pillanatnyi befolyása, hanem az illető országok uniós csatlakozása is meghatározó.

Meggyőződésem: Szlovákia, Románia engedékenyebb magyarpolitikája kifejezetten az uniós csatlakozást szolgálta. Meg akarták mutatni Brüsszelnek, hogy demokratikus kisebbségi politikát folytatnak. S miután bekerültek az unióba, kezdik visszavonni az engedményeket. Van erre egyéb példa is. Szlovákia jelentős uniós támogatást kapott a középiskolák fejlesztésére, ám ebből a magyarokat kihagyták.

Az EU-nak ebbe nincs beleszólása?

Nem tartozik a stratégiájához. Az unió kemény feltételeket szabott a felvételük előtt Romániának és Szlovákiának a kisebbségi politikájukat illetően. Románia esetében többször is elhalasztották a döntést, amíg nem teljesítette az összes uniós követelést. Mára mindkét ország tagja az EU-nak, s már nem kérik számon rajtuk, hogy továbbra is betartják-e az ígéreteiket.

Ez elég irracionális.

Magánvéleményem szerint Brüsszelnek kisebb baja is nagyobb annál, hogy mi történik mondjuk Csíkszeredán vagy Rozsnyón. Hiszen némelyek már az unió széteséséről beszélnek. Az EU törzsgárdája – a Lajtától nyugatra eső országok – amúgy sem érdeklődnek a periféria, a kelet-közép-európai tagtársak ügyei iránt. És ezt pontosan érzékeli a jobbra húzó romániai, szlovákiai elit. Tudják: Brüsszel háta mögött mindent viszsza lehet csinálni.

Mindent?

Csupán egy a személyes tapasztalataim közül: a madéfalvi veszedelem idei évfordulóján a rendőrök levetették az ablakokba kitett magyar zászlókat Madéfalván. Pedig az utóbbi években azokkal nem volt semmi gond. De az is igaz, hogy az ilyen és hasonló történésekre a magyar politika, illetve a közvélemény egy része is rosszul reagál.

Az árpádsávos szlovákiai „kirándulókra” gondol?

Ebben az ügyben mindkét felet hibáztatom. Dunaszerdahelyen a szlovák rendőrség brutálisan viselkedett, amit az igazol, hogy nem mernek bizonyítékokkal, filmfelvételekkel előállni. Másrészt az a gyanúm: meg lehetett volna akadályozni, hogy a magyar szurkolók árpádsávos zászlókat, provokatív feliratokat aggassanak ki a szlovákiai stadionban. Persze nem a nyitott határon, hanem a stadion beléptetőrendszerénél. És az is az igazsághoz tartozik: a szélsőjobbos magyar hőzöngők nem a magyar kormányt képviselték, a szlovákiai rendőrök viszont hazájuk kormányának nevében intézkedtek. Márpedig a magánhülyeség nincs egyensúlyban az állami erőszakkal. Az államnak jobban kell ügyelnie magatartására.

Ha viszont így megy tovább, akkor a határon túliaknak ismét az lesz érdekes: mit ígérnek az országaikban turnézó magyarországi politikusok. Így akár újraépülhetnek a klientúrák, kvázi birodalmak. Vagy ez túlzás?

Az elmúlt évek reformeredményeinek jó része még megvan. Ezek leépítésére már történtek ugyan brutális lépések, ám átfogó, radikális visszavonásokról még nem beszélhetünk. A jelenlegi állapotot kellene nagyon erős kézzel megtartani. Elsősorban a határon túli magyar szervezeteknek, értelmiségnek, a magyarországi politikai szereplők támogatásával. Ez persze pénzigényes feladat, amelyet ráadásul a gazdasági világválság kellős közepén kellene megoldani.

Mégis: mit kellene tenni konkrétan?

Többcsatornás kísérlettel próbálkozni. Elkötelezettebben kellene itthonról támogatni a határon túli magyarokat. Nem politikai segéderőnek tekintve őket, hanem autonóm nemzeti közösségnek, amelynek az adott országban kell megtalálnia a helyét, ott kell érvényesülnie, kiépítenie a saját intézményeit. Ehhez a határon túli magyarokat is érintő egységes nemzeti stratégiára volna szükség. De ilyen nincs. Mert a határon túli magyarok nemcsak a határon túl jelentenek a magyarországi politikai pártok számára manipulációs eszközt, hanem a hazai belpolitikai harcokban is. Fontos lenne az is, hogy megértően, ugyanakkor nagyon határozottan tárgyaljunk a szomszéd országokkal. Amikor például a román elnök kijelenti, hogy Románia egységes nemzetállam, akkor nem csupán Sólyom László köztársasági elnöknek kellene kimondania: ez nem így van. És az uniót is rá kellene bírni: foglalkozzon ezekkel a problémákkal.