Hetilap kereső

Yehuda Lahav írása

Régi hagyomány Izraelben, hogy az önállóság napján az emberek az ablakukba, a kocsijuk tetejére kitűzik a kék-fehér színű nemzeti lobogót. Hogy ebben segítsenek nekik, a kormány, az önkormányzatok, de olykor valamelyik újság is a napi postaküldeményhez csatol egy ilyen zászlót. Yehuda Lahav írja Tel-Avivból.

Kiderült, hogy Izraelben az önállóság napi zászlóerdő nem is olyan olcsó mulatság, ezért új, mérsékeltebb árakon dolgozó beszállítók után néztek. Találtak is: Kínában, Koreában, ám a hazai gyártók panaszkodni kezdtek, mondván: „Ki hallott már ilyet, hogy az izraeli nemzeti lobogót Kínából importáljuk, miközben az izraeli dolgozók munka nélkül maradnak?” De akkor is a pénz beszél, márpedig a Kínában gyártott izraeli zászló tényleg olcsóbb volt.



Az idén azonban a zászlók megrendelőinek újabb meglepetéssel szolgáltak: az ünnepre szánt nemzeti jelképeket ezúttal Gázában gyártották. Egymás mellett gördültek a gyártósor futószalagján a piros-fehér-fekete-zöld palesztin és a kék-fehér színű izraeli zászlók. Mégpedig a legnagyobb békében, miközben a Hamasz részéről egyetlen hangnyi panasz sem hangzott el arról, hogy ideológiai megfontolásokból talán el kellene utasítani a megrendelését annak a nemzetnek, amelyiknek még a létezéshez való jogát is kétségbe vonjuk. Bizony, nem úgy van az, hogy – Morvai Krisztina úrnő halhatatlan szavaival élve – „a magukfajtákkal [zsidókkal] egyedül és kizárólag a Hamasz stílusában lehet kommunikálni”. Mert bizony, néha a Hamasz is képes „hamasztalanul” beszélni.

Égetési tartalék

Minden bizonnyal aligha tévedek, ha feltételezem, hogy a legyártott izraeli zászlókból a Hamasz meghagyott magának néhány méternyit, hogy legyen majd mit elégetnie a jövendő Izrael-ellenes tüntetéseken. Ez bizonyára nem méltó úriemberhez – de nem szabad elfelejteni, hogy a Hamasznak e téren társai is vannak. A jeruzsálemi ultraortodox fanatikusok például – akik soha nem mondanak le az állami szolgáltatásokról és családi juttatásokról – az önállóság napján szintén izraeli zászlókat égettek, mert ellenzik Izrael puszta létét is. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Az eltiltott író

Vannak persze olyan megnyilvánulásai és fejleményei az arab-izraeli kapcsolatoknak, amelyekben sokkal kevesebb az ilyen negatív vonás. Először történt meg, hogy egy arab országban – Libanonban – arab nyelven kiadták Amosz Oz izraeli író könyvét, amely a libanoni háborúról is szól. A könyvvásáron, ahol Oz kötetét is bemutatták, megjelent a Hezbollah vezetője is. S akár tudott Amosz Oz könyvéről, akár nem, a precedenst nem teheti meg nem történtté. Ezentúl senki nem mondhatja, hogy egy arab országban nem lehet kiadni arab nyelven egy izraeli író művét. A könyv iránti nagy érdeklődést egyébként is bizonyítja, hogy a kiadó szép hasznot zsebelhet be.

Oz könyvének arab nyelvű megjelenésével majdnem egy időben Bejrútban a 39 évesnél fiatalabb íróknak adományozható irodalmi díjat kapta az Akóban élő izraeli arab író, Ala Halihal – ami szintén rendhagyó eset. Az arab országokban rendszerint semmibe veszik Izraelt, ahogy az izraeli arabokat is. Halihal el akart menni Bejrútba, a díj átadására, Eli Jisáj izraeli belügyminiszter azonban úgy ítélte meg, hogy Izrael biztonságát veszélyeztetné, ha az arab író az ellenséges országba látogatna. Az ügy a miniszterelnök elé került, és Benjamin Netanjahu osztotta belügyminiszterének véleményét. Ekkor fordult Halihal és az emberi jogokért küzdő bizottság a Legfelsőbb Bírósághoz, amely megváltoztatta a miniszterelnök és a belügyminiszter határozatát. Állásfoglalása szerint Halihal bejrúti látogatása semmiképp nem teszi kockára Izrael biztonságát.



Fekete és fehér

Halihal mégsem jutott még el Bejrútba. Nem a miniszterelnök vagy a belügyminiszter akadályozta meg őt ebben. Mert bár nem mindig tisztelik a Legfelsőbb Bíróság határozatait, de egy ilyen, aránylag csekély súlyú ügyben nem érdemes frontot nyitni vele. Halihal azért nem jutott el a díjkiosztásra Bejrútba, mert a libanoni hatóságok nem voltak hajlandók beengedni őt. Arra hivatkoztak, hogy Halihal izraeli állampolgár. Furcsa fintora a sorsnak, hogy így találtak békében egymásra a libanoni hatóságok, illetve Izrael miniszterelnöke és belügyminisztere.

Nem könnyű megérteni a közel-keleti helyzetet. Nem a fekete áll itt szemben a fehérrel – néha csak az iszlám zöld árnyéka, néha az ortodox fanatizmus fekete leple, olykor meg a vak gyűlölet vérpiros lángja mögött található meg a megértés iránti vágy. De létezik! Ott is, ahol az ember a legkevésbé várná.