Hetilap kereső

Bokor László írása

Az arlingtoni laktanya kürtöse sosem fúj ébresztőt, mindig csak „alkonyjelet”. A fegyvereket nem célra tartják, hanem az ég felé: vaktöltények lövik a díszsortüzeket. Washington szomorú, de fennkölt látványossága a világ legnagyobb hősi temetője. Elzarándokolt oda BOKOR LÁSZLÓ is.

Nagyvárosi sajátosság a temetők és repterek viszonylagos kényszerközelsége. Látjuk-halljuk olykor filmeken is, amint a leszállni készülő utasgépek belesivítanak egy-egy szertartásba.

A Reaganről elnevezett légikikötőbe négypercenként érkeznek a járatok. Úgy mondják, olykor a Pentagonnak kell légifolyosó-váltást vagy késleltetést kieszközölnie. Ottjártamkor viszont három vadászgép húzott el mélyrepülésben a sírrengeteg fölött. Egy adott jelre, akár a műrepülők, kikapcsolták hajtóművüket, és csak akkor zúgatták fel újra, amikor megint az ég felé törtek. „Egy neves repülőtábornok végakarata volt” – tudom meg később a sajtótiszttől (itt ilyen is van). Élő lexikonja ő az amerikai háborúk e végállomásának.

Habár az Államok hősi halottjait százhúsz végső pihenőhely fogadhatja be, mind közül – méreteit és alapítási idejét számítva – ez az első. Már – a később meggyilkolt – Lincoln elnök idején, 1864-ben ide temették az északiak elesett katonáit. A testüket befogadó rózsakert hajdan a déliek főparancsnokáé, Robert Lee tábornoké volt... Háza ma is ott áll Arlington legmagasabb pontján, akár egy hátrahagyott magányos strázsa, örök békévé oldva a volt ellenség emlékét is. Ez a polgárháborúig visszanyúló hagyomány ugyancsak az ország megbékéltetési politikájának példája.

Véres csaták

Talán az sem volt véletlen – töprengtem később –, hogy Lee tábornok legendásított neve mellé most egy hasonlót kaphatott fel a világsajtó.
A dél-vietnami születésű Le kapitány volt ugyanis a parancsnoka annak az amerikai hadihajónak, amely baráti látogatásra érkezett az egykori véres csaták színhelyére, a Da Nang-i kikötőbe. De túl a névhasonlóságon, volt e minapi eseménynek politikai jelentősége is, hiszen a Blue Ridge tatfedélzetén egyazon magasságba kellett vonni az egy- és az ötvencsillagos zászlót. De ötvennél is több ezer (pontosan 58 226) amerikai katonáért szóltak egykor a dél-vietnami harangok. (Azóta hazatértek a hatvannégy éve Zirc fölött lelőtt Steinford őrmester hamvai is.)

Kérdezem kísérőnket, ki dönt arról, hogy jár-e valakinek a kétszer egy méteres földdarab a „Walhallában”. A válasz egyszerű.
A csaknem háromszázezer sírban azok nyugszanak, akik kezükben fegyverrel estek el – s olykor azok is, akik fegyver által. Az a hatvankét washingtoni polgár például, aki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásnak esett áldozatul. De elnökök, főbírák, neves szenátorok és űrhajósok is pihennek itt, mert fiatalon ők is szolgáltak a seregben (például Edward Kennedy a koreai háború idején).
Óriási a sírkert. Egyik végétől a másikig egész napos járást igényelne – mondja a pentagoni főintendáns, John Metzler. Ezért rendszeresítettek a golfpályákéhoz hasonló elektromos meghajtású kocsikat, amelyekkel
ez a távolság negyedóra alatt megtehető.

Metzler „temetői bennszülött”, a Lee-házban nevelkedett, apja huszonöt éven át volt a temető igazgatója. Mutatja, hogy az egyformára faragott sírkőrengeteg hogyan követi a zöld mező emelkedését, fel a Potomacig, kilátással a Capitoliumra, a Fehér Házra, a Lincoln-emlékműre, de idelátszik a Pentagon s a Reagan reptér antennaerdeje is.

A hatszögletű helyi HM-ben – mint mondják – létezik egy „veszteségkomputer”, amely ugyan a vietnami hadviselés idején a ténylegesnél kevesebb áldozatot jelzett, ám az arlingtoni számokban pontos. Látjuk, éppen kétszáz négycsillagos tábornok nyugszik itt. Elgondolhatjuk: hány valóságos George Bergert temettek ide egy véresen valós Hairből.

Két évszázad

Szomorú megállapítás, de itt sosincs ceremóniaszünet. Holott Normandiá-ban is erdőnyi a keresztfa, Tobruktól Budaörsig porladnak a G. I.-testek. Miután Ivo Jimánál (jelképe itt, Arlingtonban is látható) elült a távol-keleti fegyverropogás, hűtőhajók indultak haza szomorú terhükkel. Aztán évekig küldték az „utánpótlást” a hadikórházak, mígnem a 38-as szélességi foknál újra fellángolt egy tűzfészek. Koreát Vietnam követte: öszszefolyt a vér a könnyel.

Az arlingtoni vendégkönyvből – ott van, General Lee egykori házában – kiderül, hogy a legtöbb elnöki látogatás Clinton nevéhez fűződik. Helyi gonoszkodás szerint a kihagyott katonaévek indították mindannyiszor vezeklésre. Ám meghallgatta mindig a gondokat, amelyek leginkább a helyhiány miatt voltak.

A helyhiány miatt, amely veszélybe sodorta a méltóságteljességet. Kaptak végül a kongresszustól öt hektár földet, ez – számításaik szerint – 2060-ig biztosíthatja a „folyamatosságot”.

Mindennap temetnek. Van vasárnap, hogy egymás után tízszer. Hozzák a katonákat Irakból, Afganisztánból. Megesett, hogy e térségekre nyitott 60-as parcellában egyetlen nap huszonhatszor szólt a díszsortűz. Akárcsak Vietnam idején.
A tiszteletadás, amelyet most tisztes távolból végignéztünk, pontos koreográfiára épült. Felsorakozik a díszkíséret. Egyenruhája alkalmazkodik a halott bajtárs fegyverneméhez. A parancsnok mindig tiszt, legalább egy rendfokozattal magasabb a katafalkon fekvőnél. Még tábornok esetében is! A zenei repertoár „standard”: az alig több mint két évszázad hazafias dallamvilága harsan a fémfúvósokból.

Csillagos-sávos

A teleobjektív közel hozza az arcokat. Mintha film peregne... Csupa kemény arcél, a nők zokogását fátyol takarja. A tekintetek dacolnak az elmúlás kérlelhetetlenségével. Van ebben a szertartásban valami katonásan racionális. Jön a hat katona – általában különböző színűek –, teszik a dolgukat, feszesen tisztelegnek, amíg a dísztűz, olykor ágyúlövés dörög, begyakorolt, sarkos mozdulatokkal hajtják háromszögletűre a zászlótakarót, és átadják a családnak.

Lee tábornok háza előtt az a csillagos-sávos – az arlingtoniak szándéka szerint – az idők végezetéig félárbocon lobog.