Hetilap kereső

Bokor László írása

Egy riport akkor izgalmas, ha a helyszínén felszökik a politikai lázmérő – ám Bécs temperatúrája és temperamentuma szinte mindig nyugodt. Még a választási kombinációkat is inkább figyelem kíséri, mint izgalom. A „sógorék” egészséges életmódját jelzi ez is. Amíg a sílécek elő nem kerülnek – kopnak a túrabakancsok. BOKOR LÁSZLÓ bécsi emlékriportja.

Emlékriport? Emlékek fésületlen kavalkádja inkább, mert az elsőket még gyermekkorom jegyzi. Történt ugyanis, hogy felsőlégúti nyavalyáim leküzdésére a Schöckl magaslati levegőjére, illetve egy sankt-radegundi rokonra lettem bízva.


Onkel Rudi örült, hogy gyerek került a családba. Ligéztetett a gyopároson, diktálta belém bögreszám a friss tejet, és hosszan sétáltunk a munkába. Mivel két úr szolgája volt, hol a Gasthaus Tegetthoff, hol a Pension Budapest feliratú londinersapkáját húzta a fejébe. Egy fényképről megállapíthattam, hogy a császárvadászok frontsisakját sem viselhette akkurátusabban. Talicskáztunk ki delente a Graz felőli busz megállójához. Az én szerepem volt a vendégfogadás első „krüszkot”-ja, elutazáskor meg a búcsúcsokros „auf-vid’zén”. Jó idő múlva én mondhattam fel a vidék betanult bedekkerét, vigyázva, nehogy elköhintsem magam közben.

Járandóságomhoz tartozott egy népviseleti bőrnadrág, amely szinte velem nőtt: még akkor is belefértem, amikor a radegundi szomszédok már Wehrmacht-szürkében masíroztak a pesti utcán. Akkor bizony álmodni se mertem volna, hogy húsz év múlva kislányommal zarándokolhatok el a hegyi faluból lett üdülőparadicsomba. Ausztriai tudósítóéveim elején volt ez, miután egy hivatal kitudakolta, hogy Rudi bácsiék időközben Mauthausenbe „költöztek”, így nem maradt élő osztrák rokonságom. Ezek után már nem volt akadálya, hogy közelről figyeljem „az ember ember által való kizsákmányolását”. Ezzel szemben az első tapasztalat a GDP és a vendégéjszakák szoros összefüggése volt.


Hétvégi túráira persze új szomszédom, König úr is felhúzta a „léderhózit”, de láttam ilyenben a Freyung kilencvenéves K. u. K ulánuskapitányát is, aki azért kerülte el kutyasétáltatás közben a Burgot, nehogy a császár felébredjen. Hitler viszont „felébredt”. Schicklgruber nevét szülőhazájával hátrahagyva bőrnadrágosan járta be bajorországi kortesútjait. Mutatja a Das III. Reich című revánsmagazin azt is, hogy abban a tizenkét évben mindenki valamiféle uniformisban járt. Most a bécsi korszellem őket is eltüntette, az udvart utánzó eleganciamaradványokat is csak az operabálok villogtatják, viszont a köznapi formaöltözék rangján élteti a lódent, az erdészjoppét s a sörtés filckalapokat.

König úr gyakran emlegette a csodát, miszerint a katolikus Ausztria prosperitása egy morvaföldi, vörös hajú ateistához kötődik. De a hetvenes évekből még az is visszahallik, hányszor adott Kreisky tanácsokat magyar tárgyaló partnereinek a függetlenedés kis lépésű taktikájára. A jólét etalonja a D. Márkával együtt homorító Schilling volt, amiért is zokniban, melltartóban utazott a turista dugiforintja. Megleltek engem is a jó kollégák „adj egy ezrest pesti megadásra” jelszóval.


Hamar kitaláltuk az ellenszert: „Itt egy ötvenes, és nem kell megadni!” Volt, aki elfogadta, hiszen ennyiért már lehetett venni egy nejloninget Darvasnál, Lebovitsnál vagy a Mexikoplatz bumliárusainál. Itt találkozhattak először hazánkfiai udvarias kiszolgálással. Mert a pult mögé beállni csak jól öltözötten és fodrászolva volt szabad. Különben röpült a kisaszszony. Éppúgy, ha munkaidőben telefonon hívogatták, vagy nem ment át raktárkutatóba egy keresett árucikk után.

Láttam egyszer egy meinlbeli ellenőrzést. Állítólag maga Julius úr volt, aki a céggel együtt örökölte a keresztnevét is: csak szeme csücskével intett egy elkeskenyedő szalámirúdra, s azon nyomban kicserélték. Nagyra értékeltük ezt az üzletpolitikát – a bécsiek viszont értetlenül figyelték a mi telefonmizériánkat. Ma már tudjuk, hogy hajdan a kérvényeket nem a gazdasági szempontok alapján bírálták el, de azt is tapasztaljuk, hogy a telefónia hány tévéadást képes eltartani. 1961-ben, a Hruscsov–Kennedy-találkozó idején világcsúcsnak tűnt a Hofburg sajtóközpontjában felszerelt harminc fali készülék. Mivel azonban az ötszáz tudósító ezért is ökölharcot vívott, néhány óra múlva már osztogatták az American Cable és a Western Union táviratblankettáit. A telexek nonstop kattogtak.

Bécs mindig tanult a tengerentúl kommunikációjából. Amikor az első Telstar felröppent, azonnal ráküldtek egy reklámprogramot, méghozzá világsugárzásra.


A filmmontázs már a következő idényre sokszorosan meghálálta a ráfordítást. Szerephez jutottak benne a bőrnadrágos, „zergelábas” hegyi apróságok is, akik együtt tanulnak beszélni és jódlizni, járni és síelni. Ez a nemzeti símítosz olykor rendkívüli helyzeteket is teremtett. A Szapporóban diszkvalifikált bajnokesélyes Karl Schranz hazaküldésének hírére például százezrek lepték el a bécsi utcákat. A nemrég elhunyt Zilk polgármester is bevetette tekintélyét a rendcsinálás érdekében, végül együtt abcúgolt a tömeggel...

A császárvárosban Metternich óta jól tartják a rendőrséget. A tévé gyakran mutatja a VIP-konvojokat fedező „James Bond Wagen”-t meg a csatornákba is leszálló Cobra különítményt, a „fehér egereket”, de leginkább a magányos posztosokat. Láttam egyszer haptákolni néhányukat a Grabenen. Kíváncsi lettem, kinek szól a szalutálás. A szövetségi elnök mutatta a kirakatokat Haraldéknak, a norvég királyi párnak. Triászukat nem kísérte hopmester, sem füldugósok hada. Ha mégis, hát ügyesen csinálták. Forgalomeltérítés és kordon nélkül.

Pedig a protokollra sokat adnak arrafelé. Valahányszor például új magyar követ készül megbízólevele átadására, a száz méternél alig távolabbi Ballhausplatzról az államfő patinás hintaja megy érte. Mutatja a tévé is a parádét, holott Kreiskynek egy igen rendhagyó megjegyzése forog közszájon: „A képernyő feladata, hogy bekapcsolásakor kikapcsolja a napi gondokat. Szórakoztasson, és csak aztán informáljon.” Persze – gondoltam hozzá – ha a politika barométere hirtelen leszáll, borul a szereposztás, csúsznak az irodalmi, zenei műsorok, s az éjszakai westernfilmvonat is késve érkezik Santa Fébe.


Ha a Cafe Centralban már száz éve lett volna kamera, láthatta volna az emigráns Trockijjal sakkozó Josip Brozt s a képeslapjait áruló későbbi Führert. De az emlékekre több évtizedes redőnyt eresztett Gebrüder Pach cége, kivárva a nagy reneszánszot, a százféle módon főzhető kávé újraszervírozását. A keverés első titkait még a várost ostromló törököktől lesték el. A cukrászvendéglátás legnagyobb titka azonban a Démel exkluzív szalonjához tartozik. Aranyifjak szentszövetsége találkozgatott itt (néhányan kormányzati kocsikkal érkeztek), s a kulináris élvezkedések közepette azt tervezték, hogy különgépükkel a hétvégén melyik afrikai városba menjenek moziba.


Mintha Bécsben nem lettek volna világpremierekre berendezett filmpaloták, nem zarándokolt volna fél Európa a Burg-Theaterbe vagy az operaházba – mint dédapáink gőzhajóval –, és nem kelletné magát rengeteg klubszerű pinceszínház. Ámbár láttam egy statisztikát, amely éppenséggel nem a lakosság kulturális érdeklődését tanúsította. A sívilág újdonságai vezették a ranglistát, csöndben követték az autómárkák s a tőzsdehírek, légiút-tarifák, és csak ezután a politika. Sok lakásban jártam ausztriai éveim alatt, kevés könyvet láttam. S még közöttük is megtréfáltak a méterre és méretre kapható színes bordaimitációk.

Mi tagadás, kicsit sznobok a mi sógoraink. De Brüsszelben nem ez az értékmérő. „Vannak gondjaink” – nyilatkozza a kancellár. Nekünk legyen mondva – gondolom, tudván, hogy hótaposó lábak helyett immár a kamatlábaké a fő figyelem. Élteti „sógorékat” államberendezésük olajozottsága, a működőképesség meg egy kicsit az illúzió is, hogy mindez elég a krízisek lefékezésére.