A kismartoni Esterházy kastély zsúfolásig megtelt patinás termében az alaphangulatot az 1989-es német – keleti és nyugati – illetve magyar híradókból készült összeállítás adta meg. Híradások az NDK kezdeti keménykedéséről, egykori interjúk olyan politikusokkal, akik betegségük miatt nem lehettek jelen ezen a megemlékezésen, Kohl exkancellárral, Horn Gyula akkori külügyminiszterrel és persze felvételek síró-nevető, hitetlenkedő NDK-sok örömünnepéről. Mindezt jól egészítette ki azoknak az ünnepi szónokoknak a visszaemlékezése, akik nemcsak „jelen voltak”, de aktívan részt is vettek az események alakításában. Kicsi intimitások nem is annyira a történésekből, mint inkább az érzelmi háttérből, a benyomásokból, amelyeket Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter ma is élénken őriz. Vagy amelyekkel Horst Teltschik, Kohl kancellár tanácsadója a nyolcvanas évek közepén fogadta a fiatal bonni magyar nagykövet – Horváth István, mai bécsi nagykövet – fejtegetéseit a reform szükségességéről. Mindkét német vendég sokszor és nagy tisztelettel emlegette Németh Miklós bátorságát, Horn Gyula érdemeit.

Téved, aki azt hiszi, hogy a hosszúra nyúlt, jó négyórás ünnepség a 13 beszéddel egy pillanatig is unalmas lett volna. A régi idők „titkait” is eláruló és ezzel magától értetődően igen nagy érdeklődést kiváltó szónokok mellett a mai politika több irányítója, más-más, mai aspektusát adta ennek a világot gyökeresen megváltoztató eseménynek, holott többségüknek már csak koruk miatt is inkább csak közvetett emléke lehet, a család reakciója, az eufória, amit a tévéközvetítés kiváltott.

Szinte nem volt beszéd, amelyben ne lett volna szó a köszönetről: Genscher és Teltschik a betegsége miatt távolmaradó Kohl kancellártól hozta az üzenetet, hangsúlyozva, milyen messzelátó, bátor és humanista döntést hozott akkor a Németh-kormány. De köszönet illeti a magyar népet is: Pozsgay Imre arról is beszélt, hogy a kormány, amelynek mellesleg ő is tagja volt a közvélemény nyomására cselekedett. Elévülhetetlenek a burgenlandiak érdemei, akik 56 után ismét jól vizsgáztak humanizmusból minden segítséget megadva a határokon át beözönlő keletnémeteknek.

Balázs Péter külügyminiszter szeme előtt 1989 három párhuzamos filmként pereg. A határnyitással egy időben fordult a magyar belpolitika, de nem maradhat említés nélkül a harmadik mozzanat: ahogyan az Európai Unió ebben az évben felismerte a kelet-európai reformfolyamat támogatásának szükségességét. Kevés szó esik arról, hogy ebben az évben született a Phare program Magyarország és Lengyelország támogatására. Húsz évet ugorva Balázs arról is beszélt: a 2009-es esztendő is válhat emlékezetessé, ha az idén megszületik az EU új alapszerződése.

Genscher másként kötötte 1989-et a mához: az európai sorsközösségről beszélt, ami akkor oly nyilvánvaló volt, s aminek örökségét meg kell őrizni. Európának ma is szüksége van az akkori egységre, sőt, nincs is más útja – mondta.

Az ünneprontás minden szándéka nélkül, csak halvány utalással, avagy a pozitívum hangsúlyozásával esett szó a határnyitás árnyoldalairól. Az érintett miniszterek (az osztrák védelmi, belügyi és igazságügyi tárca birtokosai) a biztonsági kérdések együttműködésen alapuló megoldásáról beszéltek – s ehhez Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter is csatlakozott. A közönség soraiból éppenséggel szólhattak volna még jó néhányan emlékeikről, az akkor történtekről. Kozma atya, például, akinek oly sok volt NDK-s hálás a mai napig a budapesti törődésért, segítségért.