Hetilap kereső

Kasza László írása

Vasárnap parlamenti választások lesznek Németországban. Általános vélemény, hogy a háború óta az ideit előzte meg a legunalmasabb választási harc. A papírforma szerint semmi sem változik. KASZA LÁSZLÓ helyzetértékelése.

A nem túlságosan magas intellektuális szintjéről ismert Bild Zeitung a napokban Obama választási jelszavának parafrázisával lepte meg igényes olvasóit: „Yes, ásítunk!” Claus Peymann, az ország egyik legnevesebb színházi rendezője pedig, akit meghívtak a két kancellárjelölt, Angela Merkel és Frank-Walter Steinmeier tévévitájának kamerák előtti értékelésére, nyújtózkodva mondta: „Halál unalom! A másfél órának nem volt csúcspontja, hiányzott a szenzációs bejelentés, mindegyik mondta a magáét.”

A Bild–Peymann-párosnak igaza van. Az utóbbi még azt is hozzátehette volna, hogy a jelöltek eléggé el nem ítélhető módon nem ugrottak egymásnak, nem kellett rendőrt hívni, hadüzenetet sem küldtek Franciaországnak. Hadd tegyem azonnal hozzá, hogy a Bild Zeitung és Peymann nem volt egyedül véleményével. Hónapok óta országos divat Németországban a választási harc unalmas voltáról élcelődni, igazat adva annak a véleménynek, hogy a kenyérhez azért cirkusz is kell a népnek. (A fontossági sorrend a széljárásnak megfelelően változhat.)
Angela Merkel viszont nem szállt trapézra, Frank-Walter Steinmeier pedig nem öltözött bohócnak a nagyérdemű szórakoztatására. Tehát nem elégítették ki a Bild és Peymann magas igényeit. Mások viszont számba vették az adottságokat, és tudták, hogy ebből a választási harcból eleve hiányozni fog az ökölrázás, a másik sértegetése.

Az egyik adottság az, hogy a CDU/CSU és az SPD négy éven át nagykoalícióban kormányozta az országot. Olyan szövetség volt ez, amelyet egyik sem akart, de a 2005-ös választási eredmények csak ezt tették lehetővé. Közösen felelősek tehát az utóbbi négy évben elkövetett hibákért, sikerekért. És mert választások lesznek, most mindegyiknek a maga mellére kellett volna tűznie a sikert, és a másik nyakába varrni a hibákat? Azt gondolom, az ilyesfajta magatartás tovább csökkentette volna a politikusok amúgy sem magas társadalmi tekintélyét.

A másik meghatározó elem, hogy sem Merkel, az elmúlt évek nagy nemzetközi konferenciáinak sikeres sztárja, sem Steinmeier, a diplomácia visszafogott stílusához szokott külügyminiszter nem hangosan veszekedő típus. A Der Spiegel szerint a világháború óta ez volt az első olyan kormány, amelynek 152 ülésén egyszer sem kiabáltak. A fizikusasszony megegyezésre törekvő magatartása rányomta bélyegét a stílusra. A német választó és a sajtó viszont az Adenauer–Brandt-, Schmidt–Strauss-, Kohl–Schröder-féle, sokszor hangos, sértegetésektől sem mentes választási harchoz szokott. A Merkel–Steinmeier-stílus más. Hogy jobb-e, vagy rosszabb, ízlés dolga. Más.

Legnagyobb várakozás a jelöltek tévévitáját előzte meg. Aztán ez lett a választási harc mélypontja, igaz: nem Merkel és Steinmeier hibájából, hanem a moderátorok szereptévesztése okán. Két közszolgálati és két privát csatorna ismert műsorvezetői álltak velük szemben, és mondták el kérdésnek sem mindig álcázott véleményüket a két kancellárjelöltnek, és főleg a nézőknek. Nem érdekelte őket, hogy erre most senki sem kíváncsi. Saját magukat „fényezték” a nézők, a jelöltek és egymás előtt. Ők tették érdektelenné a műsort, amely így nem a jelöltek egymás közti vitájává lett, hanem a műsorvezetőkkel folytatott párbeszéddé degradálódott.