Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Még márciusban történt, hogy a thaiföldi „vörösingesek”, az elűzött Thakszin miniszterelnök hívei saját vérüket gyűjtötték korsókba, majd szétfolyatták a kormányzati és hatalmi intézmények bejárata előtt. Abhiszit kormányfőnek a vérnyomokon kellett áthaladnia ahhoz, hogy bejusson a hivatalába. „Életünket, de legalábbis vérünket azért, hogy változás legyen” – ez volt a tett szimbolikus üzenete. Nem egészen egy hónap múltán a kormány lemondását és új választások kiírását követelő „vörösingesek” elfoglalták Bangkok belvárosát. Csakhamar vér folyt, ugyanott, ezúttal azonban nem jelképesen. Újabb másfél hónap múltán már vérontás történt. A hadsereg kiűzte a „vörösingeseket” a fővárosból. Ártatlan emberek tucatjai veszítették életüket. ACZÉL ENDRE írása.

Thaiföld elmúlt három évtizedének történetében szép számmal akadtak ugyan puccsok, s egy rövid időszakot leszámítva soha nem érvényesült a „tiszta” demokrácia, de az államot igazgató emberek krémje, a gazdag vállalkozói réteg és a katonai elit mindig talált valamilyen finom megoldást arra, hogy a hatalom vérontás nélkül vagy jelentéktelen véráldozat árán kerüljön egyik kézből a másikba. Ilyen, voltaképp persze erőszakos váltás volt jó néhány: valaki kiszámolta, hogy a félistenként tisztelt uralkodó, Bhumibol király 63 éves uralkodása alatt Thaiföld (korábban Sziám) 15 puccsot, 27 kormányváltást és mindezek kiegészítéseképpen 16 új alkotmányt „élt meg”.



Bulik és homárok

Jellemző módon azonban akkor, amikor a kilencvenes évek végén az ázsiai pénzügyi válság leginkább a „kistigrisnek” számító Thaiföldet terítette le, az ország különösebb égszakadás, földindulás nélkül úszta meg önnön gyors és drasztikus elszegényedését. (Amelyet aztán viszonylag gyors kilábalás követett.)

Alig hinném, hogy azok a magyar turisták és utazók, akik az elmúlt másfél évtizedben tízezerszámra jártak Thaiföldön, bármit is érzékeltek volna az ország feszültségeiből. Persze mások sem. A „paraszti” Thaiföld és a nagyvárosi – olykor hivalkodó – jómód konfliktusa soha nem szivárgott le, mondjuk, Pattayába. A minden ízében nyugodtnak tetsző királyságot olyan országként illett elkönyvelni, ahol nagyon jól és olcsón lehet élni, s alkalmanként nemcsak ágyast, hanem tizenéves korú élettársat is találni, másutt módfelett drága rákokat és homárokat enni hajnaltól hajnalig, bulizni, szórakozni, megállás nélkül. Ezt az érzületet természetesen egy gondosan kiépített, ma is létező infrastruktúra táplálta. És ha az ember betévedt a fővárosba, ott a világ második legnagyobb bevásárlóközpontjával, plázájával találta magát szembe, s ha azt történetesen drágának találta, vehetett szép hamisítványt (ruhát, órát, ékszert) tömegével másutt is.

Hogy e paradicsomi állapotok felszíne mögött mi rejtőzött, arról az országlakókon kívül keveseknek volt tudomásuk. Most már van. Az tudniillik nem „jön” egyik percről a másikra, hogy vörös inget viselő, anarchistának tetsző emberek ezrei másfél hónapra elfoglalják Bangkok egész belvárosát, s onnan a szó szoros értelmében kiebrudalják a hatalom képviselőit. Másfél hónapon át a királyság szívében egy „önálló köztársaság” működött, éspedig a 2006-ban megdöntött Thakszin miniszterelnök – időközben törvényen kívül helyezett – bonyolult nevű pártjának („A thaiok szeretik a thaiokat”), majd e párt utódjának a védnökségével.



Nem egyszerű történet. Thakszin az ország egyik leggazdagabb embere volt (az ottani telekom királya), félig Berlusconi, félig Chavez. Tőrőlmetszett populista, egyszersmind a „szegények miniszterelnöke”. Dicséretes módon a fejébe vette, hogy ő nem az elit kompromisszumainak kegyeltjeként, hanem a szegény nép szavazatainak kedvezményezettjeként fog kormányozni. Ebben az értelemben demokrata jogosítványai nem vitathatóak. Mikrohitelek tömegével szórta be Thaiföld paraszti közösségeit, a farmerek valóssággal úsztak az állami támogatásokban. Kis- és középvállalkozások kaptak forrásokat ahhoz, hogy kezdjenek vagy újrakezdjenek. Tartozásokat engedett el, és kiterjesztette az olcsó egészségügyi ellátást minden állampolgárra.

Mindennek meg is lett az eredménye: drasztikusan csökkent a nincstelenek száma, a nemzeti jövedelem csábító módon emelkedett. Thakszin a szegények bálványa lett. Nemcsak a parasztoké, hanem – és ez itt a lényeg – mindazoké, akiket az ország viszonylag hirtelen jött fejlődése, gazdagsága addig érintetlenül hagyott. Taxisofőröké és egyetemistáké. Városi értelmiségieké és „sehonnaiaké”. Népszerűsége olyan fokot ért el, hogy egy évvel az ellene megszervezett katonai puccs után (2006-ban New Yorkban volt, amikor megdöntötték) pártja megint választást nyert.

A helyi Ács Feri

Ezer trükkre volt az üzleti-hivatali-katonai-bírói oligarcháknak szükségük, hogy végül végképp kiiktassák őt is, pártját is nemcsak a hatalomból, hanem az ország politikai életéből. Thakszin 2008 óta önkéntes száműzetésben él, nem tudni pontosan, hol. Látták Kambodzsában (ott kormánytanácsadó volt), Londonban, Dubajban, és rebesgetik, hogy újabban montenegrói (!) állampolgárságot vett fel.



Őt vágyják vissza Ács Ferit falsul idéző hívei (lásd: vörösingesek), noha... Noha – hacsak nem feltételezünk szélsőséges igazságszolgáltatási elfogultságot – több ízben is rábizonyították, vagyonvesztéssel is sújtották, hogy miniszterelnökösködése idején gátlástalanul gazdagította önmagát és családját. (Innen a Bersluconi-párhuzam.) Röviden: visszaélt a hatalmával. De ezt a hatalmat oly módon szerezte meg és legitimálta, hogy a politikai életből addig totálisan kirekesztett vidéki szegények szavazatait takarította be. Hogy az állam pénzét szavazatszerzésre költötte volna? Igaz. De ezzel a szó szoros értelmében milliókat rántott ki a reménytelen nyomorúságból. Ők pedig rá szavaztak, kire másra.

A lázadó „vörösingesek” – közöttük az elkötelezett rendszerellenes figurákkal és a felfegyverzett anarchistákkal – gyakorlatilag Thakszin visszatérését követelték. Ő pedig nem öntött külföldről olajat a tűzre, inkább a béke, mint a leszámolás mellett papolt. Ez utóbbinak amúgy sem volt semmilyen perspektívája. A „vörösingesek”, akik bambuszrudakból és autógumikból építettek barikádot ama nyolc négyzet-kilométeres terület köré, amelyet Bangkok szívében birtokukba vettek, eleve esélytelenek voltak a hadsereggel szemben.

A lázadás vége

A kérdés csak az volt, hogy a mai miniszterelnök megalkuszik-e velük, vagy sem. Eleinte hajlandóságot mutatott rá. Minthogy azonban az ellenfelek túl erősnek érezték magukat, és túlmentek az ésszerű alku határain, rájuk engedte a katonaságot. Pár halott elengedő volt ahhoz, hogy a „vörösingesek” – immár a thai politika ősi modorában – ne a végsőkig való kitartás, a mártíromság mellett döntsenek, hanem elvonuljanak. Vezetőik önként feladták magukat a rendőrségen, némely szabadcsapatok gyújtogatásba kezdtek itt-ott, de a lázadásnak május 19-én vége lett.

Thaiföld békéje látszólag helyreállt, de el sem képzelhető, hogy hívei Thakszint egyik napról a másikra elfeledjék. Megízlelték azt, hogy „létezik más politika”; s ehhez ragaszkodni fognak. Még akkor is, ha az országra újabb katonai-politikai diktatúra leselkedik. Azt is megízlelték, de többé meg nem szokják.