Hetilap kereső

Reményi Kálmán írása

„A hatalom azoknak árt, akik nem gyakorolják” – mondta valamikor a nyolcvanas években Giulio Andreotti, az olasz politika doyenje. Pontosan ismerte honfitársainak lelkét, s jól tudta, hogy más országokkal ellentétben, az Alpoktól Szicíliáig a hatalom az „uralkodó” népszerűségének legfontosabb kelléke. Ez derült ki a néhány héttel ezelőtti olasz helyi választásokból is. Reményi Kálmán helyszíni tudósítása.

Silvio Berlusconi jobboldali koalíciója a botrány és az ügyészségi eljárás ellenére is győztesként került ki az összecsapásból. Franciaországban viszont a helyi Berlusconi (Nicolas Sarkozy) súlyos vereséget szenvedett.

Berlusconi „hajrá, Olaszország!”-ja, az általa kezdeményezett polgári körök mozgalma, a Szabadság Népe Mozgalom lelkes magyarországi követőkre talált az utóbbi másfél évtizedben. Még a kilencvenes évek közepén mondotta nekem büszkén Csurka István, hogy személyesen gratulált neki levélben Berlusconi a MIÉP választási sikereihez. Akkor ez viccnek tűnt.

A munkanélküliségtől rettegő olasz közvéleménynek Berlusconi többször is ígéretet tett már egymillió új állásra.

Esküt tett ismételten az adók csökkentésére, ami a választási kampányok során mindig megtette a maga kedvező hatását.

Fogadkozott, hogy leépíti a bürokráciát, és felszámolja a korrupciót.

S miképpen lehetne megfeledkezni az olasz átlagember nagy félelméről, a bűnözésről, amit a külföldi bevándorlók nyakába varrt a Vezért támogató sajtó. Így keletkezett az évek során egy roma–román-kérdés (ezen a téren van némi zűrzavar a két kifejezés hasonlósága miatt: rom és rumeno), és alakult ki az a közhangulat, hogy a bevándorlók elleni erőszakos cselekmények és a gyűlölködés hétköznapivá váltak egy olyan országban, ahol ez teljességgel ismeretlen jelenség volt 1991, az Albániából érkező nagy menekültáradat előtt.

Amikor tavaly Európában többen is számon kérték Berlusconi kormányától az embertelen bánásmódot a Líbiában hajóra szálló afrikai menekültekkel szemben – akiket a nyílt tengeren tartóztattak fel az olasz hajók, visszaszállítva őket Tripoliszba, miközben azzal hitegették az utasokat, hogy az olasz partok felé tartanak –, az olasz miniszterelnök azzal érvelt, hogy a szegénységből eredő bevándorlás a bűnözés melegágya.

Berlusconi fő szövetségese az Északi Liga, amely mára az északolasz tartományokban a legjelentősebb politikai erővé nőtte ki magát. Olyannyira, hogy vezére, Umberto Bossi már azt sem tartja kizártnak, hogy 2013-ban az ő soraikból kerül majd ki a következő miniszterelnök. A Liga egy egyszerű, de hatásos és a helyi lakosság számára rendkívül vonzó jelszóval folytatja térhódítását: „Mi parancsolunk a saját földünkön.” Ennek eredményeképpen az új olasz közhangulatot fémjelzi, hogy a legnagyobb szegénykonyha Milánóban, a kapucinus rendi Opera San Francesco – amely 1959 óta működik, és ma több mint ötezer ingyenebédet és -vacsorát szolgál vendégeinek, akik között egyre több a született olasz – állandó harcban áll a környék lakosaival, akik beadványokkal bombázzák a hatóságokat, azzal érvelve, hogy a konyha jelenléte, az ott sorban állók rontják a közbiztonságot, és ettől leértékelődnek az ingatlanok.

Senki nem vallja be őszintén, hogy nem a bevándorló az, aki másfajta szokásaival, idegen öltözetével, vallásával lesz zavaró tényező, hanem az éhes, a toprongyos ember. Így válik extracomunitarióvá, az európai közösségen kívülivé az elnyomorodott olasz is.

Végül nem szabad megfeledkezni a leszámolást követelő Berlusconiról sem. Az olasz miniszterelnök is a megtorlások híve, s ezzel elsősorban az ügyészséget sújtaná, amelyik véleménye szerint az ellene irányuló üzleti vonatkozású nyomozásaival a nép akaratát törekszik aláásni annak érdekében, hogy a levitézlett baloldalt ismét hatalomra juttassa Rómában. Berlusconinak is meggyőződése, hogy a törvénynek kell igazodnia a Vezérhez, nem pedig fordítva.