Hetilap kereső

Kasza László írása

David Cameron kijelentette újévi beszédében, hogy 2012-ben a világ figyelme Angliára irányul, mert II. Erzsébet királynő idén ünnepli trónra lépésének hatvanadik évfordulóját, és Londonban rendezik a nyári olimpiai játékokat. A miniszterelnök nem említette viszont, hogy ebben az évben eldől: tagja marad-e Nagy-Britannia az Európai Uniónak, vagy megteszi az első lépéseket a közösség elhagyása felé. KASZA LÁSZLÓ írása.

Az ötvenes évek végén jártam először Angliában. Mielőtt kikötött az Ostende és Dover között közlekedő komp a sziklás angol parton, visszamentem a hajó farára, még egy pillantást vetni a szárazföldre. Nem láttam semmit, csak nagy szürkeséget. Köd volt. Egy fiatal angol házaspár állt mellettem. Látták a csalódásomat, és kedves udvariassággal magyarázták: „The continent is isolated.”

Akkor még nem tudtam, hogy ez az azóta sokszor hallott mondat az angolok Európához való viszonyának pontos leírása. A százszor nagyobb kontinens (így nevezik gúnyos lekicsinyléssel Európát) szigetelődött el a kis Angliától, és nem fordítva. Arrogáns világhatalmi egoizmussal ma is mindent magukhoz viszonyítanak. Büszkén vallják, hogy filozófiájuk, a „splendid isolation”, a nagyszerű elszigeteltség emeli ki őket a világ többi országának sorából, különbözteti meg Nagy-Britanniát minden mástól, Európától is.

Winston Churchill 1946. szeptember 19-én Zürichben elmondott, az európai unió megalapítását sürgető beszédében már úgy nyilatkozott a kívánatos európai egyesülésről, hogy annak Anglia nem lesz résztvevője. Nagy-Britannia marad Nagy-Britannia. Így aztán az angolok többsége ma is úgy gondolja, hogy az uniós tagság sérti „nagyszerű elszigeteltségüket”, és olyan országokkal helyezi őket közös szintre, mint a francia, amelyet ősellenségnek tekintettek egész történelmük során, vagy az „Európa gyarmatosítására törekvő” németek. A konzervatív The Timesben közölt közvélemény-kutatás szerint a lakosság hatvan százaléka ma is EU-ellenes, ötvenegy százaléka kilépéspárti.

Ezzel a háttérrel vétózta meg most David Cameron a lisszaboni szerződés módosítását. Indoklása: „A javaslat elfogadása nem állt Nagy-Britannia érdekében. Jogunk van mérlegelni, hogy Európa milyen magatartása van leginkább Nagy-Britannia hasznára. Mindig hangsúlyoztuk, hogy minden döntést támogatunk, ha megőrizhetjük vétójogunkat.” Tegyük hozzá, hogy a nemzeti érdekek védelme minden kormánynak nemcsak feladata, kötelessége is. Azonban más a helyzet, ha a nemzet egy közösség tagja. Itt is prioritása van ugyan a nemzeti érdekek védelmének, de egyidejűleg tekintettel kell lenni a partnerek, a közösség többi tagjának érdekeire, igényeire is. Történelmi hátterével a mai Nagy-Britannia erre vagy képtelen, vagy – ami valószínűbb – nem is akar megfelelni nekik.

Ez nem újdonság. Anglia 1972-es csatlakozása óta az európai közösséghez a mindenkori londoni kormány szigorúan ügyelt arra, hogy a döntések a szigetország érdekeit szolgálják. Volt olyan angol miniszterelnök, aki ezt csendes, makacs kitartással tette, mint John Major, mások, mint Margret Thatcher, hangos handabandázással.

És most az angol vétó! Engem nem a ténye lepett meg – ez logikus folytatása az eddigi angol Európa-politikának –, hanem a szigetországi fogadtatása. Ez korántsem volt egységes. Még konzervatív részről sem. A párttagság ötvenhét százaléka ugyan helyesnek tartja Cameron brüsszeli magatartását, de a toryk nyolcvan parlamenti képviselője azonnal további lépést követel: közös nyilatkozatot írt alá, amely szerint népszavazással kell dönteni Nagy-Britannia további EU-tagságáról.

Ugyanakkor a politikai semlegességéről ismert The Economist olyan tory képviselőket idéz, akik Cameron brüsszeli akcióját Neville Chamberlain 1938-as müncheni tárgyalásainak eredményéhez hasonlítják. Az akkori miniszterelnök Adolf Hitler garanciájával érkezett vissza Londonba, miszerint „korunk számára biztosított a béke”. „Chamberlain müncheni magatartásához hasonlóan Cameron brüsszeli vétója is feltehetőleg nagy hiba volt Nagy-Britannia hosszú távú érdekei szempontjából” – idézi meg nem nevezett konzervatív képviselők véleményét a The Economist.

Cameron maga is EU-ellenes, de a thatcheri belső ellenzéki politikát akarja folytatni: „Benn maradunk, hogy megakadályozzuk a további integrációt, amely nem érdeke Nagy-Britanniának.” A taktika megvalósítását máris elkezdték. Csatlakoztak ahhoz a múlt héten alakult bizottsághoz, amely a huszonhét tagállamnak azt a jövőbeni együttműködését kívánja szabályozni, amelynek eddigi formáját Cameron éppen megvétózta. Jó angol szokásnak megfelelően a miniszterelnök egyszerre akar kívül lenni, hogy ne kelljen vállalni a többségi döntést, és belül maradni, hogy beleszólhasson a dolgok alakításába.

Figyelemre méltó, hogy elégedetlen Cameron brüsszeli magatartásával a toryk koalíciós partnere, a liberális párt is elégedetlen. Nick Clegg pártelnök nyíltan bírálta a brüsszeli angol vétót, és Anglia teljes elszigetelődésétől óvott. Továbbá lemondását helyezte kilátásba Vince Cable liberális kereskedelmi miniszter, mert szerinte Cameron döntése veszélyezteti Nagy-Britannia külkereskedelmét, amelynek negyven százalékát az EU-országokkal bonyolítják le. Egyedül az angol bankszektor, a londoni City támogatja fenntartás nélkül Cameron magatartását. Érthető, hiszen a miniszterelnök vétója megakadályozta az angol pénzintézetek nemzetközi felügyeletét és a pénzügyi forgalom megadóztatását.

Azt persze még nem lehet megítélni, hogy mit veszít, mit nyer Nagy-Britannia, és mit az európai közösség a szigetország esetleges távozásával. Mi, a kontinens lakói továbbra is szeretni fogjuk a finom angol humort, a toleranciát, a lazaságot, az angol kultúrát. De nem fogjuk hiányolni az EU belső fejlődését, integrációját kezdettől fogva akadályozó angolok arrogáns egoizmusát, amellyel megakadályozták a közös kül-, védelmi és pénzügyi politikát.

Egyébként is sokunkat, akik csodáltuk az angol demokráciát, a politikai élet tisztaságát, megdöbbentett a Ruprecht Murdoch médiacézár nevéhez kötődő tavalyi botrány. Kiderült, hogy az ország tekintélyes lapjainak – mint a The Sun, The World News, The Times – munkatársai ezrek telefonbeszélgetéseit hallgatták le illegálisan, és írták ennek alapján szenzációs riportjaikat. Murdoch emberei beépültek a Scotland Yardba is, és megakadályoztak olyan rendőrségi vizsgálatokat, amelyeknek a kimenetele sértette volna a sajtócár érdekeit. (A Scotland Yard negyventagú sajtóosztályának tíz tagja korábban Murdoch valamelyik lapjánál dolgozott.)

De a legijesztőbb a sajtóbirodalom és a politika összefonódása. Murdoch lapjai Margaret Thatcher óta mindig konzervatív kormányt támogattak. Kivételt csak a munkáspárti Tony Blairrel tettek: őt is segítették. A vizsgálatok szerint legszorosabb a Murdoch-birodalom és David Cameron kapcsolata volt!

Amikor a világraszóló botrány kipattant, nem volt káröröm külföldön sem. Inkább szégyenkezés, hogy „és mi ezeket tiszteltük mint példaadókat, a demokrácia megtestesítőit”. De szolgáljon szakmai vigaszunkra, hogy az egész botrányt egy liberális lap, a The Guardian fedte fel. Amíg ez és a BBC működik, van remény az angol közélet megtisztulására.