Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Dubai városállam területe huszada sincs a kis Magyarországénak. Része az Egyesült Arab Emírségeknek, de – a közhiedelemmel ellentétben – ebben az olajban, földgázban különösen gazdag térségben neki jóformán se olaja, se gáza. Viszont adóparadicsom és a nemzetközi ingatlanőrület tárgya.„Luxusabb” lakások, mint itt, sehol sem épültek. Itt helyezték a tenger homokjára a pálma alakúra formált, csodaházakból álló üdülőfalut, itt található a világ legfantasztikusabb és talán legdrágább szállodája, a sivatag kellős közepén lehet itt fedett pályán síelni, és itt vár pezsgőbontásra a világ legmagasabb épülete, a 830 méter magas Burdzs Dubai-torony. „Tegnapelőttig” úgy tűnt, hogy mindez finanszírozható. Aztán „lett gáz”. Az emirátus a maga 80 milliárd dolláros összadósságának december 14-én esedékes, 4 milliárdos szolgálatára jövő májusig haladékot kért a hitelezőktől. „Legalább” addig. ACZÉL ENDRE írása.

El nem tudom képzelni, hogyan gondolhatta az az iszonyúan sok okos ember – befektető, közgazdász stb. –, hogy ugyanaz az „ingatlanlufi”, amelyik az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Írországban kipukkadt, előidézve korunk legnagyobb pénzügyi válságát, Dubaiban ép marad. Pláne azután, hogy a bevezetőben említett irdatlan ingatlanfejlesztéseket az emirátus nem önerőből, hanem külföldi befektetők pénzéből finanszírozta. Például londoni bankokéból, olyanokéból, amelyeket utóbb csak a brit kormány közbelépése mentett meg a pusztulástól.

Egy ideje látható volt, hogy Dubaiban sem tart lépést a kereslet a kínálattal. A csodalakásokat – amelyeknek a megvásárlásába történetesen magyarokat is behúztak, nem is keveset –, irodákat kezdték féláron kínálni, éppúgy, mint Floridában. Ami ennél lényegesebb és érdekesebb: fele áron kelt el Dubai (szuverén) államadóssága, szóval a nominális kinnlevőséget ötven százalékon lehetett „bekebelezni”, akkora volt a pénzszűke az emír családjában. De akik féláron vásároltak, jól kalkuláltak, mert tudták, hogy közbelép a Nagy Testvér. Akin a szomszédos Abu- Dzabi (Dhabi) ugyancsak autokrata, de Al-Maktum sejknél, a dubai emírnél nagyságrendekkel kevésbé megalomániás, viszont fantasztikus olajkinccsel rendelkező uralkodója, Al-Nahjan értendő.

Az még februárban történt, hogy az Egyesült Arab Emírségek e tényleges feje a saját városállamában működő emírségi központi bankot csöndben „megkérte” a Dubai által kibocsátott, tízmilliárd dollárnyi államkötvénycsomag felvásárlására, s a jelek arra vallanak, hogy ez a mutatvány hamarosan megismétlődik. Tudniillik Dubai nem jelentett csődöt, nem kért forma szerint adósság-átütemezést, csupán „felkérte” állami kézen levő üzleti vállalkozásainak hitelezőit (közöttük jelentős számban egyszerű muszlim hívőket, dubai állampolgárokat), hogy legyenek türelemmel jövő májusig. Ha az illetők mégsem bizonyulnának türelmesnek, hanem ragaszkodnak decemberi közepi járandóságukhoz, akkor jöhet megint Abu-Dzabi.

Mindenesetre a „piacoknak” felette rossz üzenet volt a türelemkérés. Pláne amiatt, hogy alig két héttel korábban Al-Maktum sejk azt mondta az aggodalmaskodóknak, hogy „pofa be!”, szóval, minek szépítsük a dolgot, úgy gondolta, hogy a piaci szereplők azonosak Dubai polgáraival, akik ha azt hallják, hogy kussolniuk kell, akkor kussolnak.

De ezek, amilyen galádak, nem kussoltak. A mai bankvilág egyik legnépszerűbb terméke, a csődbiztosítási költségkötvény Dubaira nézve hirtelen a sokszorosára drágult. De ez még hagyján. A reakció ennél ezerszerte nagyobb volt, bár – hál’ istennek – kérészéletűnek bizonyult. Hallván, hogy megint „baj van” – holott a dubai adósság példának okáért csak alig hatoda annak, amit egyetlen amerikai befektetési bank, a Lehman Brothers, a világválság elindítója halmozott fel –, a tőzsdéken eladási pánik tört ki el.

A befektetői ösztön olyképpen kezdett munkálkodni, hogy szabadulok attól, amim van, zsebre teszem a nyereséget (dollárban), és egyelőre tartózkodom minden további befektetéstől. Ki tudja, hogy nincs-e a részvényeim között olyan, amelyik bukhat Dubain?

A hisztéria pár óráig tartott ki, a dollár, köszöni szépen, megerősödött, a forint – természetesen, a többi kelet-európai valutával együtt – gyöngült, a tőzsdeindexek pedig zuhanni kezdtek. A nap végére azonban a befektetők rájöttek, hogy még sincs nagy baj, hiszen ott van a háttérben egy másik sejk, elkezdtek tehát vásárolni megint, szóval gyorsan helyreállt a világ istentől való rendje. Ezt azért látom jónak hangsúlyozni, mert lehet ugyan, hogy Dubai pár milliárdot nem tud időben visszafizetni a hitelezőinek, de ez olyan csekélység, ami a mai világban csak „lelki” hatást tud – tudott – kifejteni, s azt is csak ideig-óráig.

Magát Dubait se félteném annyira. Amit kínálni tud luxusban (ideértve a tizenkét hónapos tengerparti örömöket is, na meg az arab világban szinte teljesen szokatlan nyitottságot a világra), az nem feledhető egyik napról a másikra. Olaja, földgáza valóban nincs, viszont fantasztikus kereskedelmi adottságai (szuperkikötője, áteresztő terminálja Ázsia felé) vannak, pénzügyi szolgáltatásai is érintetlenek, idegenforgalma pedig, ha lehűl ez az egész „dolog”, a világ valóban legnagyobb, kaszinókkal ötvözött Disneylandjét fogja üzemeltetni. Ha a „világ legnagyobb repülőtere”, amilyennek a befektetők az övét szánják, nem épül is fel mától öt évre, tíz éven belül biztosan működni fog.

Nem nagyon hiszem továbbá, hogy az a vonzerő, amit sajátos módon a világ legnagyobb adómentes bevásárlóközpontjával rendelkező dubai repülőtér ma is kifejt, egy csapásra megszűnne. Az emberek szeretnek jól járni, s evégett hajlandóak akár egy kis kitérőt is tenni a sejkség felé.

Ami történt, Dubai uralkodócsaládját föltétlenül óvatosságra inti. A tanulság az, hogy talán kevésbé kell támaszkodnia a „ma itt, holnap ott” jellegű befektető cápákra, viszont sokkal inkább a mainál szerényebb növekedésre, amiből fedezhetők volnának a hitelek költségei. Le kell szokni a megalomániáról, arról a vakhitről, hogy Dubai „a világ kereskedelmi központja”, amely mindig mindenből a legjobbat, a legnagyobbat, de ha nem is azt, hanem a legextravagánsabbat nyújtja. Azt mondanám, egy konzervatív fordulat kívántatik.

Jeleként ennek, Al-Maktum sejk az eddig legbefolyásosabbnak gondolt topmenedzsereket elbocsátotta, helyükre saját családtagjait helyezte. Az ilyen hírre persze Európában fölszöknek a szemöldökök, de az adott esetben egyáltalán nem a „sivatagi autokraták” közismerten családbarát gondolkodásáról van szó, vagy ha igen, akkor az nem Dubaiból ered. Hajlamos vagyok pár könnyet hullatni. Tudniillik éppen Al-Maktum kísérletezett azzal, hogy városállama pénzügyeit szakemberek kezébe helyezze, és éppen ő az, aki megmentője, a konzervatív Abu Dzabi uralkodó családjának ösztönzésére most a fiait helyezi pozícióba.

Lám, a nyitottságnak is vannak korlátai. Ott – ha ezt a kifejezést már használtam egyszer, használom újból – a dolgok istentől való rendje azt kívánja meg – legyen szó akár Szaúd-Arábiáról, Ománról, Kuvaitról vagy a sejkségekről –, hogy a hatalom szilárdan az örökölhető, öröklött és öröklésre váró monarchiák kezében maradjon.