Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Egy éve még – Kína, India és Brazília társaságában – a világ legviharosabban fejlődő gazdaságai között volt szokás emlegetni Oroszországot. Ebből a klubból mára kiléptek. De még így is áldhatják a jó sorsukat, hogy nem ott tartanak, ahol a nyugati szomszéd: Ukrajna. Nekik legalább még van elkölthető tartalékuk; az ukránoknak legfeljebb csak papírjuk, amelyen kölcsönökért kuncsoroghatnak. ACZÉL ENDRE írása.

Noha egy kitűnő angol dalszöveg szerint (Gilbert O’Sullivan: We will) „nincs sok értelme annak, ha mindjárt az elején kijelentjük, hogy most jön az eszmei mondanivaló”, én magam nem tudok a csábításnak ellenállni. Kimondható és kimondandó, hogy Oroszországban addig nem lesz újból gazdasági növekedés, amíg a világpiacon az energia- és nyersanyagárak nem indulnak újból emelkedésnek.

Nyolc jó éve volt az országnak – és Putyinnak. Akadt esztendő, amikor a nemzeti össztermék gyarapodása elérte a 8 százalékot. De mindez – tudtuk pontosan – egy olyan ország teljesítménye volt, amelynek a monokultúrás, kizárólag nyersanyagexportra alapozott gazdasága a szóban forgó években semmit sem változott. Egy hete sincs, hogy Medvegyev elnök első ízben beszélt az elavult gazdasági szerkezet átalakításának szükségességéről. Közvetett beismeréseként annak, hogy noha a válság vírusa Amerikából érkezett, az nagyobbrészt mégiscsak házi sütetű.

Kidobott milliárdok

Abban a pillanatban, ahogy csökkenni, majd zuhanni kezdett a nyersolaj ára (maradjunk most csak ennél), az orosz állam bevételei drámai módon zsugorodni kezdtek. A piacok érdeklődése megszűnt a rubel és az orosz tőzsde iránt, meredeken emelkedni kezdett az infláció, és a pénzszűke rátelepedett az egész gazdaságra. A rubel védelmében sárga irigységet keltő, közel 600 milliárd dolláros valutatartalékából az orosz állam 200 milliárdot (úgy 40 ezer milliárd forintot, felfogható ez?!) költött el, teljesen hiábavalóan, minthogy a nemzeti valuta így is legalább harminc százalékot veszített az értékéből. Ennek az lett a következménye, hogy az import hasonló arányban drágult meg (anélkül, hogy ezt az olcsóbb export ellensúlyozta volna, végtére is az olajpiacon alig van árverseny), márpedig Oroszország módfelett importigényes ország, főként élelmiszerből.

Lássuk akkor a következő modellt. Adva van egy orosz kisváros, amelynek lakóit a szovjet korszakból örökölt séma szerint általában egy nagyobb méretű termelőüzem tartja el. Ennek semmi öröme nincs abból, hogy az energiaszámlája alacsony, mert az olajat, a gázt és a villamos energiát eddig se világpiaci áron kapta. Viszont óriási teherként nehezedik rá, hogy a létfenntartásához szükséges forgótőkeigényét a körülbelül 13 százalékos infláció és az égbekiáltóan magas kamatok mellett nem képes a bankoktól beszerezni. Ráadásul a termékei iránti igény a növekvő elszegényedés miatt csökken. Következésképp az üzem leáll. Dolgozóit fizetés nélküli szabadságra küldi, azok meg törik a fejüket, hogy ezek után miből fizetik az élelmiszerszámlájukat.

A Nyezaviszimija Gazetában („Független Újság”) olvastam ezt a fekete humorral teli szalagcímet: „Az oroszok szorgalmasan szegényednek.” Hogyan is? Idén januárban a statisztikai hivatal azt mérte, hogy az országlakók reálbére az előző (boldog) év januárjához képest 9,1 százalékkal, reáljövedelme pedig 6,7 százalékkal csökkent. Szóval a jövedelem nominálisan növekedett ugyan, de ennek nagy részét felfalta a pénzromlás.

Eközben a munkanélküliség – ha rekordokat nem döntött is, de – majdhogy visszatért az 1998-as államcsőd, még a Jelcin-korszak idején mért számokhoz. Akkor a 10 százalékot is elérte, sőt meg is haladta a munkaképes lakosság állástalanjainak száma; most az aktív népesség 8,1 százaléka van munka nélkül. És ha igaz az, hogy 2009-ben Oroszország még a gazdasági minisztérium optimista jövendölése szerint sem növekedni, hanem – gazdasági teljesítmény dolgában – zsugorodni fog (a becslések 2,2 százaléktól 10 százalékig terjednek, attól függően, ki mit gondol az olajár várható alakulásáról), akkor az asztalon levő legrosszabb variánsok szerint akár a 13-15 százalékot is elérheti. Sötét dolgokat vetít előre az ipari termelés lélegzetelállító visszaszorulása, továbbá az a tény, hogy a legrosszabb jelcini időket idézően az állam imitt-amott már késésben van önnön alkalmazottai és nyugdíjasai járandóságainak a kifizetésével.

A sötét képhez csak adalék, hogy két volt – ma ellenzékben levő – kormánytag, Borisz Nyemcov egykori miniszterelnök-helyettes és Vlagyimir Milov hajdani energiaügyi mi-niszterhelyettes széles körben ismert röpirata szerint a Putyin-kormány mindeközben dollármilliárdokat költ a hozzá politikai értelemben közel álló oligarchák üzleti szénájának rendbetételére, és fönnáll a veszélye annak, hogy 2009 végére a hatalmas dollártartalékokból semmi sem marad. Még a nyugdíjak kifizetésére sem.

Ez így nyilván politikailag fűszerezett túlzás, de ha egyszer már (nem Oroszországban) az is megteszi a hatását, ha egy miniszter válságos időkben szolgálati kocsit vált, elképzelhető, milyen visszhangja van annak, hogy a Londonban élő, Chelsea-tulajdonos Roman Abramovics, aki az évek során minimum százmilliókat költött drága focisták vásárlására, lojalitásának jutalmául 1 milliárd 800 millió dollárhoz jut barátja, Putyin jóvoltából.

Julija pénzt kér

Közelebb mihozzánk, a kies, de minden vitán felül kettészakadt Ukrajnában – miután az ottani gazdaságot a vas-, az acél- és a vegyipar, illetve ezek exportja fűti normális időkben – akkora csapást szenvedett el a gazdaság, mint a második világháború óta soha még. Januárban az ipari termelés 34 százalékot esett. Noha az érvényben levő költségvetés a folyó évre szerény növekedéssel és mindösszesen 3 százalékos költségvetési hiánnyal számolt, ám ezeken a számokon ez idő szerint már csak gúnyolódni szokás. Szakértők a gazdaság zsugorodását 5 és 15 százalék közé kalibrálják, ennek költségvetési következményeivel együtt.

Ukrajna azon kevés országok egyike, amelyekkel kapcsolatban komoly formában fölmerül az „államcsőd” veszélye. (Nota bene: Magyarország nem tartozik közéjük, akármilyen nyilatkozatok hangozzanak is el ellenzéki politikusoktól vagy szakértőiktől.) De vele kapcsolatban sem azért, mert az állam vagy a költségvetés kergette volna magát elviselhetetlen külső adósságokba. Hanem mert a vállalatok és a magánszemélyek adósodtak el, miközben az ukrán nemzeti valuta, a hrivnya de facto elértéktelenedett. Aki ma hajlandó ukrán dolláradósságot venni, az 32 százalék kamatot számol fel utána. A külső adósság mennyisége ma a londoni Economist szerint 105 milliárd dollár – és ennek csak ötöde terheli a kormányt, amely ezzel még az idén elbirkózik. Kivált, hogy kapott 16,4 milliárd dollárt a Nemzetközi Valutaalaptól.

Csakhogy Ukrajna különleges ország. Mindent beárnyékol az elnök, Juscsenko, és a miniszterelnök, Julija Timosenko szakadatlan vetélkedése. Timosenko jövőre elnök akar lenni, és számos jóléti ígéret terheli a lelkét. Az IMF szerint máris „elengedte” a költségvetést, hogy választási ígéreteit beválthassa, azaz nem teljesíti a hitelfeltéleket. De a szőke asszonyt ez nem zavarja. Õ a riválisán akar „túllenni”, ezért leveleket ír az Európai Uniónak, Amerikának, Japánnak, Kínának, sőt még Oroszországnak is, további kölcsönöket kérve.

Ami Oroszországot illeti: ez pillanatnyilag Ukrajnában bűnös cselekedetnek számít, ugyanis az elnök szerint mindenki hazaáruló, aki Moszkvába helyezi a reményeit. De hát ez üres nacionalista locsogás. Ha nincs más, illetve ha más is van, de ez is bejön, akkor a pénznek valóban nincs szaga. Julija Timosenko pontosan tudja, hogy noha az oroszoknak ezernyi bajuk van, még ezek közepette is tudnak áldozni pár milliárdocskát azokra a volt szovjet köztársaságokra (lásd még: Belarusz, Kirgizisztán – ez utóbbi épp most mondott föl egy amerikai támaszpontbérletet), amelyeknek a lojalitását megvásárolhatónak vélik.