Hetilap kereső

Garam Katalin írása

Eldar Einarson, a hatvanhárom éves norvég filmes, rendező, író, producer karrierje nem akárhogyan alakult. Tizenöt évesen hajósinasnak állt, másodgépészi vizsgát tett, majd négy esztendő múltán odahagyta a tengert, a színház és a film felé fordult, utóbb meg írni kezdett. GARAM KATALIN a magyar kötődéseiről is kérdezte.

- Miért áll hajósinasnak egy norvég kamasz?

– Tizenöt évesen szálltam tengerre, mert kicsaptak az iskolából. Diszlexiás voltam. Oslóban születtem, szegény családba: az anyám náci volt, és 1947-ben egy a vesztesek oldalán álló famíliának nem volt könnyű a helyzete. Az apám politikai karikaturista volt, nem náci, de ellenezte a halálbüntetést, amelyet a kormány a háború után az emberek bosszúszomjának kielégítésére újra be akart vezetni. Anyám testvére a háború vége felé levelezett egy magyar fiúval, aki írt a háborúról, a vörös horda rablásairól, erőszakoskodásairól, és utolsó levelében az állt, hogy neki is a frontra kell mennie. Ezt a történetet sokat hallottam gyerekkoromban. Ja, és anyám mindig egri bikavért ivott, úgyhogy az első bor, amit életemben megkóstoltam, valószínűleg magyar volt.



- Ha jól tudom, magyar kapcsolódásai ezzel nem értek véget.

– Nem hát, mert később, miután a norvég flotta legfiatalabb technikusaként leszereltem (mellesleg én voltam a legfiatalabb filmrendező is 1972-ben), Magyarország megint bekerült az életembe. 1956-ban Norvégiába menekült Horváth Attila, és létrehozta a Club 7-et: az volt Skandinávia vezető helye a rock- és a népzene terén. A klub mellett működött egy színház is, ott kezdtem dolgozni. Nagyon szerettem Horváth Attilát, ezt a vitális magyar medvét.

- Térjünk vissza a családjához. Azt mondta, a társadalom perifériájáról jött.

– Hatéves voltam, amikor anyám meghasonlott. Tudomást szerzett a nácik rémtetteiről, kis zsidó gyerekek tekintete üldözte, hosszan betegeskedett, később öngyilkos lett. Amikor a szüleim szétváltak, apám az egyik szeretőjéhez adott, mondván, hogy neki úgyse lehet gyereke, neveljen hát engem. Ez a nő kommunista volt. Úgyhogy ebben is hasonlít a sorsom Magyarországéhoz: először náci, aztán kommunista... Később apám megpróbálta újraegyesíteni a családot, de amikor anyám megint beteg lett, eltűnt. Úgyhogy az én nyakamba szakadt az anyám és a két öcsém eltartása. Minden pénz, amit a tengeren kerestem, nekik ment.

- Hogyan hatottak ezek az élmények a filmjeire?

– Természetes volt számomra, hogy mindig a gyengék pártját fogjam. Hangot és arcot adtam nekik. Amikor 1972-ben dokumentumfilmeket kezdtem forgatni, megkerestem az alkoholistákat, a hajléktalanokat, az elmebetegeket, a börtöntöltelék kamaszokat, róluk készítettem a filmjeimet. Ez Norvégiában szenzációnak számított, és mivel egyetlen állami tévécsatornát lehetett nézni, a hatás is óriási volt. És változásokat hozott a társadalomban, például a hatalmas elmegyógyintézetek lebontását, és helyükbe kisebb, lakásszerű egységek építését. Ugyanakkor forgattam nagyfilmeket is. Az első – 1974-ben – egy német katonáról szólt, aki Svédországba dezertált a háború alatt, a svédek viszont kivégezték, mert féltek szembeszállni a németekkel. Ezt a filmet nemrégiben a hétszáz közül beválasztották a huszonegy klasszikus norvég film közé.

- Két évvel később aztán egy egészen másmilyen filmet forgatott.

– Kozmetikai forradalom a címe.
Ez valahogy kultikus film lett Norvégiában, de ennek is volt társadalmi üzenete: azt mutatta be, hogy a fogyasztói társadalom miként teszi tönkre a természetet. Az utolsó filmemet 1991-ben forgattam, a kollektív gonoszságról szól, arról, hogy miért lesznek gyilkosok egy kis közösség tagjai.

- És akkor hátat fordított a filmrendezésnek...

– Igen, mert negyvennégy éves koromban magamra maradtam a hároméves és az egyéves fiammal. Szerencsére – mint kiválasztott művész – megkaptam a Norvég Kulturális Minisztérium élethosszig tartó apanázsát. Abbahagytam a rendezést, és írni kezdtem. Az első regényem a cigányokról szólt. Főhőse egy kislány: borzasztó lelkiismeret-furdalása van az apja halála miatt, aki visszament az ő játék kecskéjéért vidékre, de útközben megölték a bőrfejűek. Öt évvel később bölcs nagyapja segítségével egy tündérvilágot teremt magának, belép a „Patkány-gyík erdő”-be, ahol megküzd a gonosszal, és leszámol a bűntudattal is.

- A könyvek után mi következett?

– Két könyvet írtam, meg több forgatókönyvet, tanácsadást is vállaltam – olyasmit, amit otthonról tudtam végezni. Mellesleg átköltöztem Svédországba a gyerekekkel, mert ott negyven százalékkal többet ért a pénzem, és az iskolák is jobbak.

- Svédországból hogyan került el végül Budapestre?

– Kína érintésével, ahol az utóbbi években többször is jártam. A kínaiakat nagyon érdekli egy svéd felfedező, Sven Hedin életéről készülő film, Ola Rapacét javasoltam főszereplőnek. Aztán ő és a felesége, Noomi (A tetovált lány) emlékeztettek egy 2003-as forgatókönyvre (Black Core – Fekete mag): krimi, cigányok és bőrfejűek összecsapásáról szól, esetleg érdekelhetné a magyarokat. Szomorú látni, hogy radikális jobboldali csoportok hogyan játszanak rá az emberek idegenkedésére a cigányoktól. A legrosszabb Románia és Bulgária, de Magyarország se sokkal jobb, a csehekkel és a szlovákokkal együtt. Olaszországban Berlusconi saját hibáit a cigányok nyakába varrja, Sarkozy a francia állam ellenségének tartja őket. Skandináviában is nő a cigányellenesség. Ez egy folyamatos, évszázadok óta tartó holokauszt. A zsidók jóvátételt kaptak, de a cigányok, akiket létszámukhoz képest nagyobb arányban irtottak, semmit. Hitler előtt több megszorítás vonatkozott a cigányokra, mint a zsidókra. Nyíllal vadásztak rájuk a 18–19. században! A pénz, amelyet a cigányok oktatására és felemelkedésére kellene fordítani, politikusok zsebébe vándorol. A magyar művészeknek e téren fontos feladatuk van: sok a mentálisan mérgezett góc, és a művészet feladata, hogy a feltárásukkal gyógyítsa a nemzetet.

- Egyszóval a Fekete mag hozta önt Magyarországra?

– Igen. Öt producert kerestem meg az interneten, kettő válaszolt, egyikük Szekeres Dénes, a Tivoli Film igazgatója, vele nagyon jó kapcsolatba kerültem. Dénesnek svéd kapcsolatokra volt szüksége Gárdos Péter Hajnali láz című készülő filmjének forgatásához, nekem meg valakire, aki „magyarosítja” a Fekete magot. Gergely Zoltán lett az írótársam, Ola és Noomi Rapace pedig megígérték a közreműködésüket. Egy másik fiatal dramaturggal, Veres Attilával is jól együtt tudok működni más terveken.

- És mi van a Sven Hedin-féle kínai projekttel?

– Dolgozom rajta, de csak lassan. Mert tudja, az idei Nobel-békedíj odaítélése után nem túl népszerűek a norvégok Kínában...