Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Nehéz térképet rajzolni a szélsőjobboldal Európájáról. Abban tudniillik vannak jelentős, a kormánypolitikára is komoly befolyást gyakorló pártok, és vannak nagy számban olyanok is, amelyeknek esélyük sincs a parlamentbe kerülésre, nemhogy a kormányközeliségre. Ennélfogva nehéz magát a jobboldali szélsőséget is definiálni. A „nagy pártok” közös nevezője általában a bevándorló- és muszlimellenesség, de ennél alig több; a „kicsiké” a szélsőséges populizmus, rasszizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus, holokauszttagadás, fizikai agresszivitás, egyszóval seregnyi olyan vonás, amellyel egy élő és működőképes parlamenti demokráciába nem lehet betagozódni. ACZÉL ENDRE látlelete.

Ezernyi olyan listát láttam, amelyen tudós emberek sorra vették azt, amit „európai szélsőjobboldalnak” vélnek (olyan erőknek tehát, amelyektől jobbra már senki sincs), de kénytelen voltam felhúzni a szemöldököm. Tudniillik a holland Geert Wilders Szabadságpártjának vagy a belga (flamand) Filip Dewinter Vlaams Belangjának – nem beszélve aztán a svájci Néppártról – kevés köze van az olyan alakulatokhoz, mint a bolgár Ataka, a görög LAOS vagy a magyar Jobbik. Utóbbiak ugyan valamennyien parlamenti pártok, de támogatottságuk messze alatta marad elvi értelemben vett „testvérpártjaikénak”, ha másért nem, hát a kelet–nyugati törésvonal miatt.

A franciákat (Le Pen), a belgákat, a hollandokat, a svájciakat, a németeket, de még egyes osztrák tartományokat is momentán a minaretépítés svájci mintájú, egész Európára kiterjedő tilalma foglalkoztatja. A minap a németországi Gelsenkirchenben, egy szép kastélyban gyűltek össze, hogy „állampolgári kezdeményezés” gyanánt mozgalmat indítsanak az imént említett tilalom uniós törvénykezés alá helyezésére. Ha minden jól megy, összegyűjtenek egymillió aláírást, és akkor az Európai Parlament kénytelen lesz napirendre tűzni ezt az igazán bagatell ügyet. (Bagatell, mondom, mert mecsetet minaret – tornyok – nélkül is lehet építeni; ennek tilalmát senki sem fontolgatja. Bár mecset minaret nélkül – az nem az igazi.)



Ehhez képest Kelet-Európában – ahol ellentétben a Nyugattal, a muszlim hitű bevándorlók száma és aránya gyakorlatilag elhanyagolható – az antiszemitizmus, a cigányellenesség, az egyébként keresztény szomszédok gyűlölete, a történelmi sérelmek felhánytorgatása és állandó „melegen tartása”, a diktatórikus politikai berendezkedés iránti áhítat, az úgynevezett rendpártiság felkarolása táplálja a szélsőjobb ideológiáját és politikai tevékenységét. A „magyar eset” még annyiban is egyedülállónak tekinthető, hogy egyedül itt, minálunk társul mindehhez egy képmutató, hamis arab- (közelebbről: palesztin-) barátság, amely kizárólag az antiszemitizmus palástja.

Van egyébként ennek előképe a térségben, ha ritkán rángatják is elő. A Papadopulosz-féle „fekete ezredesek” undorító görög diktatúrájáról van szó, amely 1974-ben tilalmi listára helyezett mindent, amit nem talált eléggé „nemzetinek”: nemcsak hogy pártok, szakszervezetek nem működhettek, nemcsak hogy a csendőrség gondoskodott a temetői csendről, betiltottak minden szabad gondolatot és tevékenységet, öltözéket, a Nobel-díjas költő Szeferisztől a zeneszerző Teodorakiszig, a Beatlestől a hosszú hajig és a miniszoknyáig. A zsidókkal azonosították a baloldalt, a munkásmozgalmat és a liberalizmust (lásd Costa-Gavras halhatatlan filmjét, a Z-t), s ezenközben fáradhatatlanul ösztönözték a maguk soviniszta, sőt irredenta (lásd: Ciprus) programjaikat. Mai utódaik célpontként használják az albánokat, a macedónokat és a törököket.

Hogy az irredentizmus és a gyűlölködés mennyire sikeres, arra nézve örök tanúság az ezredesek ciprusi puccsa, Makariosz érsek megdöntésének kísérlete, amely a sziget északi felének török megszállásával zárult, egyszóval a görögök még azt is elveszítették, ami addig forma szerint az övék volt...

Jellemzőnek mondanám ezután, hogy Kelet-Közép-Európában effajta tragikus elképzelésekkel („64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom”) parlamentbe lehet jutni, miközben a kontinens nyugati felén – Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában – a szélsőjobboldalnak esélye sincs ilyesmire. Ám ha valaki azt mondja, hogy ugyanakkor Olaszországban, Ausztriában igen, el kell gondolkodni. Már csak azért is, mert olyan alakulatok, mint a hajdan neofasiszta Nemzeti Szövetség vagy az Északi Liga, illetve Ausztriában a Szabadságpárt, kormányon voltak vagy vannak. Sőt Ausztriában a Szabadságpárt egy olyan asszonyt jelölt az állam élére, akinek reggeltől estig mosakodnia kell holokauszttagadó vagy a náci múltat finoman dicsőítő korábbi szavai miatt, és aki bezárná az ország keleti (nyilván magyar és cseh) határait az „importbűnözés” előtt, felrúgva akár a schengeni egyezményt is.

De „gárdája” egyiknek sincs. Nincs tudomásom arról, hogy bármelyikük kilépett volna a demokratikus rendből olyan fenyegetőzésekkel, hogy „leszámol” ezzel vagy azzal a politikussal, akármilyen szellemi ellenféllel. Az olasz szélsőjobb attól szélső, hogy klasszikusan olasz árkokat akar szélesíteni, nem betemetni, különös tekintettel az Észak–Dél-ellentétre. Amelynek rasszista töltése nincsen, tekintet nélkül – mondjuk – a homofób vagy alkalmanként antiszemita kiszólásokra. Az osztrák Szabadságpárt, noha „Európa mumusa” volt Jörg Haider idejében, a szó fizikai értelmében soha nem keltett félelmet.

Viszont tény, hogy valamennyi felsorolt alakulat az európai és az euroatlanti integráció ellenfelének mondható: inkább bezárkózó, retrogád „nemzeti erőnek”, semmint posztfasisztának vagy újnácinak.



De ez se kis baj. A Skandináviától (Norvégia, Dánia) Portugáliáig terjedő szélsőjobb ívben nagy energiák duzzadnak. Az „önazonosság” védelmét alapjában véve a kulturális szférára szorítják – nézzük csak a muszlim jelképek elleni hadjáratot –, de a támadás célpontja végső soron az a liberális szabadságfelfogás, amelyet az Európai Unió szinte születése napjától fogva magáévá tett, és azóta is gyakorol.

Ma még nincs vész. A szélsőjobb pártok, akárhol legyenek is – kormánykoalícióban, parlamentben vagy csak az unió parlamentjében –, az európai politika fő sodrához képest marginális erőt képviselnek, s mint utaltam rá, ott, ahol „a politikát csinálják”, egyszóval Európa vezető hatalmaiban egyetlen nemzeti parlamenti mandátumuk sincs. Sem Le Pennek, sem a brit Nick Griffinnek, sem a szélső német pártoknak. Ha van befolyásuk, az csak a regionális parlamentekben és a helyi közigazgatásban érzékelhető. A hangjuk inkább az Európai Parlamentben hallható (amiként a Jobbiké is), de ott is kicsi kisebbségben az irányadó konzervatívokhoz vagy szociáldemokratákhoz képest. Közmegvetést, olykor közmulatságot keltve.

Mindenesetre okos emberek azt mondják, a sárkányfog vetése kikelőben van. A válasz erre az lehet, hogy igen, de a védekezés módja is adott. Az európai demokratikus tradíciók egyik letéteményese és ápolója, a Cseh Köztársaság szolgáltatott erre minapi példát. A Munkáspárt névre hallgató politikai alakulatot – amely nem kevés, sőt inkább igen sok hasonlóságot mutatott fel a magyar Jobbikkal – a cseh Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság egyszerűen betiltotta. (Nem a „gárdáját”, hanem őt magát.)

A bíróság érve az volt, hogy Csehország politikai életében egy idegengyűlölő, antiszemita és homofób pártnak, amely Hitler gondolatait népszerűsíti, és nyíltan a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető és rasszista csoportokkal ápol kapcsolatokat, nincsen helye. A párt betiltását egyébként a kormány szorgalmazta, mondván, hogy a világ és az ország gazdasági bajai nem szolgálhatnak ürügyül az általános gyűlölködés felszítására és kisebbségi csoportok (elsősorban romák) bűnbakká tételére.

Van másik példám is. A ma pénzügyminiszterként szolgáló, erősen jobboldaliként elkönyvelt német Wolfgang Schäuble (CSU) – még Merkel belügyminisztereként – rendelettel tiltott be egy szélsőjobboldali, „gárdaként” gyakorlatozó, neonáci ifjúsági szervezetet, s amikor azt kérdezték tőle, van-e jogi alapja a tilalomnak, szárazon annyit közölt: „Erre a csürhére Németországnak nincsen szüksége.”