Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Százszor leírták – leírtuk mi is –, hogy a júniusi európai parlamenti választások nemzeti kampányaiban szinte sehol nem esett szó Európáról, az unió parlamentjéről, a megválasztandó jelöltek jog- és hatásköréről, ilyenformán a szavazók tisztán belpolitikai, és nem európai preferenciáikat juttatták kifejezésre. A győztes pártok nem az EP-t, hanem a belpolitikai erőeltolódásokat ünnepelték, és a vesztesek is saját magukat, nem pedig Európával kapcsolatos elképzeléseik széthullását gyászolták. Az európai politikai életnek ezt a szomorú paradoxonját próbáljuk feltárni. ACZÉL ENDRE írása.

Az úgynevezett lisszaboni szerződés, amely komoly előrelépést jelentene a valóban egyesült Európa intézményesítése felé, sok minden más mellett épp az Európai Parlament jogkörét kívánja növelni. Mégpedig azzal, hogy egy sor döntést az eddig mindenható Európai Tanács (az állam- és kormányfők csúcsszerve) egyedüli illetékességéből átvisz az EiT és a parlament együttes illetékességébe.

Akik kimaradtak

Ehhez képest – de talán éppen azért, mert a szavazóknak ilyen jelentéktelenségekről sejtelmük sem volt – az Európai Parlament szépen feltöltődött olyan jobboldali, szélsőjobboldali, radikális és közismerten „euroszkeptikus” elemekkel, akik éppen az ellenkezőjét akarják annak, mint amit a lisszaboni szerződés előirányoz. Azaz: mintha önmaguk ellenségei lennének. Hevesen szónokolnak amellett, hogy minél több hatás- és jogkör maradjon a nemzeti parlamentek kezén, és minél kevesebb Brüsszelben (Strasbourg-ban). Valójában önmagukat jelentéktelenítik el, bár a szerződés megtorpedózásához odahaza már vagy még nincs kellő erejük. Csak ahhoz, hogy az EP-t a „nemzeti érdekérvényesítés” terepeként – nem pedig a közös döntéshozatal eszközeként – kezeljék.

A lisszaboni szerződést az unió 27 tagállama közül eddig 23 ratifikálta végérvényesen. A kimaradók: Németország, Csehország, Lengyelország és természetesen Írország, ahol a szerződés egyszer már megbukott egy népszavazáson, s legfeljebb második nekifutásra (idén októberben) kaphatja meg az igent. Ha sorba vesszük ezeket az eseteket, jelentős különbségekre bukkanunk, de azért létezik egy közös szál is. Németországnak van egy euroszkeptikus alkotmánybírósága, Csehországnak egy szinte megátalkodottan euroszkeptikus elnöke, Lengyelországnak egy – csakis a nagyon is Brüsszel-barát kormánynak kellemetlenkedni akaró – államfője, Írországnak pedig egy gyanakvó, könnyen félrevezethető euroszkeptikus közvéleménye.

Nem kényszeríthetők

Az íreket megint be lehetett csapni azzal, hogy a lisszaboni szerződéssel rájuk akarják erőltetni az abortuszt, az ország örökös semlegességének feladását, s – például – helyettük dönteni az adók kivetéséről. Egyik sem volt igaz. Az Európai Bizottság a még az MSZP-nél is népszerűtlenebb Fianna Fáil-kormánynak külön megadott minden garanciát mindezeknek az ellenkezőjére. Ilyenformán megeshet, hogy az írek, akiket a gazdasági és pénzügyi válság az egész EU-ban minden más tagországnál jobban sújtott, a nap végén fölfedezik, hogy az egyetlen biztonság, amit a legrosszabbak elkerülésére kínált nekik az élet, az az EU és az euróövezeti tagság. Látszanak jelei annak, hogy a közvélemény, ha lassan is, de fordul a szerződés igenlése felé.

A cseh és a lengyel parlament már ratifikálta a lisszaboni szerződést, de mindkét esetben hiányzik a dokumentumról az államfői aláírás. (Ezt tekintsük olyannak, mint amikor a magyar parlament elfogad egy törvényt, de Sólyom László nem írja alá.) Kényszeríteni sem Václáv Klaust, se Lech Kaczynskit nem lehet.

Ami az utóbbit illeti, neki mint megrögzött konzervatívnak a lisszaboni szerződésbe beépített Emberi Jogok Chartája fáj folyamatosan, minthogy sem a vallást, sem a keresztény értékeket, sem a „devianciákat” (például a homoszexuális kapcsolatok legalizálását) nem kezeli ízlése szerint. De alapjában azért vár ki, mert nem tudja megbocsátani, hogy ikertestvérének, Jaros³aw Kaczyñskinak a pártját a mai miniszterelnök, Donald Tusk 2007-ben alaposan elverte. Ha tehát a Tusk-féle többség valamit megszavaz a szejmben, annak ő igyekszik keresztbe feküdni. (Egyébiránt nem fogy ki a dicséretekből, ha az Európai Unióról van szó; végtére is, miért fogyna, ha már Lengyelország annyi támogatást és pénzt köszönhet Brüsszelnek.)

Vaclav Klaus nemcsak a lisszaboni szerződésnek, hanem az egész európai integrációnak a legesküdtebb ellenfele. El nem mulasztana egyetlen alkalmat, hogy a Brüsszelben szerveződő „szuperállam” ellen kampányoljon. Modorban, hangvételben hajszálra olyan, mint a brit euroszkeptikus konzervatívok: szíve szerint – ami egyébként objektíve lehetetlen – évtizedeket menne vissza időben, és az uniót a nemzetállamok laza szabadkereskedelmi övezetévé szervezné újra.

Senki sem kivétel

A német alkotmánybíróság talán a legsúlyosabb eset, különös tekintettel arra, hogy Angela Merkel kancellár a lisszaboni szerződés egyik, ha nem a legfőbb építőmestere. Ez a bírói testület az elmúlt hónapban felszólította a kormányt, hogy hirdessen stopot a nemzeti jogkörök Brüsszelre való átruházásában. Azzal érvelt, hogy az Európai Unió mint olyan nem „demokratikus jogállam”, az Európai Parlament pedig nem „megfelelő” törvényhozó testület.

A londoni Economist szerint a bírák a 19. századi német nacionalizmus szellemében fogalmaztak, ami talán túlzás, de kétségkívül kifejezésre juttatták azt a nemcsak Németországban erősödő közérzületet, hogy a „nemzetek Európája” jobb dolog, mint a „nemzetekfölöttiség”.

Ehhez annyit, hogy az a komplikált döntéshozatali módszer, amelyet a lisszaboni szerződés tartalmaz, folytonos kompromisszumok, de legalább kompromisszumok révén próbálná előrelendíteni az európai integrációt, abból kiindulva: ha már egy kompromisszum megszületik, az legyen kötelező mindenkire. Elképzelhetetlen természetesen, hogy mindig minden döntés mindenkinek tessék, de én magam visszataszítónak találom, hogy ha már egyszer valaki csatlakozott az unióhoz, és szóban magáévá tette az integráció eszméjét, az állandóan azt keresse, miként lehet kibújni a közös, „minősített többséggel” hozott határozatok hatálya alól.

De Gaulle jóslata

A brit példa ragadós. Amióta csak 1971-ben csatlakoztak az unióhoz, a britek szinte mást sem tesznek, mint védelmezik saját parlamentjük mindenhatóságát. Nem léptek be az euróövezetbe, nem csatlakoztak a schengenihez sem. Hallani sem akarnak arról, hogy büntető törvénykönyvük, bevándorlási politikájuk, oktatási rendszerük az európai szabványokhoz igazodjék. De Gaulle ezért vétózta EU-tagságukat mindvégig; most az ő jóslata teljesedik be.

Ami azonban a frissen csatlakozott kelet-közép-európai országokat illeti – róluk tudni való: Nagy-Britanniával ellentétben nem nettó befizetői, hanem kifejezetten haszonélvezői az EU nagyvonalú támogatáspolitikájának –, az ő részükről az integrációval szembeni kapálódzás nemcsak érthetetlen, hanem ostoba is. Nem lehet egyszerre minden bőrt lenyúzni az EU-ról egyfelől, másrészt a nemzeti jogok csorbítatlansága mellett kardoskodni. Vagy az egyik, vagy a másik. Nem érzékelem például, hogy egy uniós elnök kinevezése vagy az uniós külpolitika egységesítése milyen károkat okozhat olyan országoknak, amelyeknek amúgy esélyük sincs arra, hogy a világpolitika színpadára szuverén szereplőként lépjenek ki.