Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Nem értek egyet a fanyalgókkal. A spanyol válogatott évtizedek óta a világ élvonalába tartozik (tudják, hogy hívták például a hatvankettes vébécsapatuk balösszekötőjét? – Puskás Ferencnek), és az utóbbi években azt is megtanulta, hogyan lehet győzni esélyesként.

Higgyék el, ez egy külön szakma, és csak a legnagyobbaknak meg a legszerencsésebbeknek sikerül. Ráadásul most nehezített feladatot kellett megoldaniuk a spanyoloknak. Tudniillik nem voltak igazán jó formában, és úgy kellett folyton győzniük. A legjobb nyolc között három darab egy-nullás győzelmet arattak (sorrendben Paraguay, Németország és Hollandia felett), ami azt jelenti, hogy háromszáz perc alatt egyetlen gólt sem kaptak. Ez véletlenül nem tud kijönni. Del Bosque rájött, hogy ezzel a csapattal most ezt lehet játszani: területet védeni, és várni, hogy az ellenfél hibázzon. Ezen a sűrű hálón, amit a tíz középpályásból szervezett spanyol csapat jelentett, egyetlen lélek sem tudott ezúttal átjutni. Vagy ha igen, még mindig ott volt Casillas. Akire ezúttal a szokásosnál is jobban vigyáztak az égiek.




Ennyi a recept, hölgyeim és uraim, ahogy a régiek mondották, apró gólokkal kell szétzilálni az ellenfelet, és mindig eggyel többet kell rúgni a másiknál.

Ja, és a jobb ellen kell még jobbnak lenni. A spanyolok pedig a németek ellen mutatták a legjobb játékukat: egyszerűen nem hagytak nekik helyet. Amikor meg a németek kínjukban visszahúzódtak, váratlanul rájuk mentek, és helyzetek sorát dolgozták ki ellenük. Teljesen megérdemelten verték meg őket.

Ahogy teljesen megérdemelten nyertek a hollandok ellen is, akiket megevett ez az egy hónapos küzdelem. Képességek tekintetében ez a holland csapat a nyolc között sincs (a braziloktól örökölt győzelemről beszéltünk a múltkor), azért voltak annyira durvák a végén, mert elfáradtak nagyon – egyszerűen elvétették a ritmust, annyi történt. (Robbent kivéve: ez a közepes képességű balerina mindig kiveri nálam a biztosítékot. Az összjátékról fogalma sincs, folyamatosan szimulál, és alattomos szabálytalanságok sorát követi el. Hogy bír megélni abból az egyetlen cseléből, fel nem foghatom.)

Egyszóval: viva Espana! Nagyon megérdemelték már a győzelmet. És ez a latin futball diadala, még ha minimálszinten is.

Merthogy az igazi latin futballt ezúttal a német mezbe öltözöttek játszották. Ha ez a csapat együtt tud maradni, s találnak a fáradó Klose helyett egy igazi befejező csatárt (no Gomez, please), négy év múlva felérhetnek a csúcsra. Akkor is huszonvalahány év lesz az átlagéletkoruk. És az én átlagéletkorom se fogja meghaladni... ja, de meg fogja. Akkor inkább így: magam is a legjobb szurkolói korba serdülök majd. Egyszóval, remek döntőnek nézünk elébe Rióban.

(Meg aztán tegyék a kezüket a szívükre – vagy valamely más, szívüknek kedves szívre –, hány olyan döntőt tudnak felsorolni, ahol végig jó játékot mutattak a csapatok? Ekkora tétnél mindenki biztonságra törekszik. Persze, az első gól után mindig felgyorsulnak a dolgok, hát most sajnos a száztizenvalahányadik percben esett az első.)

Egyszóval, minden rendben volt itt, mindent meggondoltam, mindent megfontoltam, és mindennel meg vagyok elégedve. És a harmadik helyért olyan pompás játékot láttunk mindkét részről, hogy az az egy meccs önmagában megérte az egész felhajtást. (Forlant ünnepélyes keretek között rehabilitálom. Van olyan jó, mint a Suárez.)

Magyarországot ezúttal egy bíró és egy miniszterelnök (jó, a mezőny legjobbja) képviselte a vébén, de deklarálva lett, hogy négy esztendő múlva minden körülmények között jelen kell lennünk a legjobb harminckettő között. Mit mondjak, igény lenne rá.

Az elmúlt hónapban alaposan bebarangoltam a várost, voltam minden jobb kivetítőhelyen, ahol ezrek és ezrek nézték kíváncsian, lelkesen a játékot – közöttük sok olyan fiatal, aki életében nem látott vébén magyar csapatot. Aki már elképzelni sem tudja, hogy ilyesmi lehetséges. Jó volt látni, hogy a foci, a jó idő, a csinos lányok és a csapolt sör varázsa ennyi embert képes megmozgatni ebben a városban. Jó volt elvegyülni közöttük, figyelni reakcióikat, hallgatni elemzéseiket, örülni lelkesedésüknek. Hadd köszönjek el tőlük és önöktől egy – a kisebbségi véleményt markánsan és határozottan tükröző – monológgal, amelyet a Szabadság téren gyűjtöttem a német–urugayi meccs egy különlegesen izgalmas pillanatában.

„Mennék már innen az éjszakába, vazze. Engem kurvára nem érdekel a foci. Engem a kurvák érdekelnek.”

Hasta la vista, baby!