Hetilap kereső

Aczél Endre írása

A ’68-as francia „barikádnemzedék” már nyugdíjas. Manapság, élvezvén az igazán nagyvonalú francia szociális ellátórendszer jótéteményeit, dupla öröm lehet számára azonban, hogy a kései utódokból sem veszett ki az ellenállás szelleme. Megint milliók tüntetnek az ország utcáin, sztrájkok bénítják a közúti szállítást és az üzemanyagellátást, bár „takaréklángon” ahhoz képest, ami negyvenkét évvel ezelőtt volt. A másság abban is föllelhető – nem mellékesen –, hogy ezúttal a szervezett munkásság viszi a prímszerepet, nem az egyetemi ifjúság, s hogy a tiltakozók nem rombolni akarnak, hanem éppenséggel megőrizni. Védelmezni szerzett jogaik közül a legelsőt, a „szent tehenet”: a nyugdíjba vonulás 60 évhez, egyszersmind 40 munkában eltöltött esztendőhöz kötött korhatárát. Amely Európa országainak túlnyomó többségében ma már irigységet kelt. ACZÉL ENDRE írása.

Hajdanán az én nemzedékem a ’68-as diáklázadást, a barikádokat, az anarchiát látván nyomban a szovjet Aszafjev híres balettjére, a Párizs lángjaira asszociált. De azokhoz a bizonyos lángokhoz annak idején vadul rendszerellenes töltet szükségeltetett. Ma ennek nyoma sincs. Az olajfinomítók nem égnek, hanem szüneteltetik a termelést. A teherautók nem lobbannak lángra, hanem elállják az utakat. A szakszervezetek annak idején „elárulták” a diákokat, ma senki háta mögött nem egyezkednek a kormánnyal, hanem visszavonulásra akarják kényszeríteni a reformer Sarkozy elnököt.

A történet látszólag egyetlen dologról szól: a nyugdíjreformról. Azért mondom, hogy látszólag, mert kevéssé hihető, hogy napok, sőt hetek óta – napjainkig átnyúlóan – a szakszervezetek tagjaik millióit tudták kivezényelni az utcára csak azért, mert Sarkozy (és miniszterelnöke, Fillon) minden jel szerint zavartalanul „átnyomja” a parlament két házán a nyugdíjkorhatár felemelését. Benne van ebben a megmozdulásban a köztársasági elnökkel szembeni fokozódó utálat, amelynek mélyebb oka a markánsan jobboldali rendszernek a francia elit számára mindig kedvező, a bérből és fizetésből élők számára azonban épp ellentétes irányultságú politikájában – és néhány több mint gyanús korrupciós ügyben – keresendő.

Sarkozy azt hitte, hogy amikor kitoloncol (vagy elegáns juttatások fejében hazatérésre bír) pár száz vagy pár ezer Romániából érkezett „dologtalan, élősködő, bűnözésből élő” cigányt, elegendő populáris tőkét gyűjt magának ahhoz, hogy rokonszenvet keltsen pályafutása legnagyobbnak gondolt vállalkozásához: a nyugdíjreformhoz. Tévedett. Mármint a szó taktikai értelmében. Mert ha számolni kezdünk – és nemcsak Franciaországban, hanem szinte egész Európában –, nyugodt szívvel kimondható: a MAI nyugdíjrendszer pár évtizeden belül, ha nem változtatnak rajta, maga alá temet egész államháztartásokat.



Kevés a munkás kéz

De már most is szinte elviselhetetlen teher, hogy a kormányoknak évente eurók tízmilliárdjaival kell betömniük az állami nyugdíjkasszákon tátongó lyukakat. Megtehetnék ugyan, hogy folyamatosan adókat emelnek, csökkentik a szociális juttatásokat, „virmanolnak” a nyugdíjak értékállósága körül – de minden ilyen forrásteremtésnél sokkal evidensebb megoldásnak tűnik, ha a munkában (tehát adófizetésben) eltöltött évek számát a teljes adómentességben eltöltött (és egyre gyarapodó) nyugdíjasévek számához képest növelik. A sok kellemetlenség közül ez a leghasznosabb s a gazdaság egészsége felől nézve (adóemelés = versenyképesség-csökkenés) a legkevésbé fájó.

A problematika megértéséhez a történelmi visszapillantás elkerülhetetlen. Amikor a „hatvanas korhatárt” kőbe vésték, egyidejűleg volt tapasztalható jelentős népességszaporulat (az ötvenes években „két és fél gyerek” családonként) és viszonylag alacsony átlagéletkor. Idővel mindkettő saját ellentétébe fordult. Köszönhetően a hetvenes évek elejéig kitartó folyamatos konjunktúrának, a nyugat-európai átlagéletkor majdnem tíz évvel (!) megnövekedett, miközben a szaporodási hajlandóság az „újratermeléshez” sem elegendő („másfél gyerek” vagy annál kevesebb) rátát kezdte ütögetni.

Nem statisztikusok találták ki, a valóság alakult úgy, hogy egyre kevesebb munkáskéz kezdett eltartani egyre több nyugdíjast. Az ilyesmire persze azt szokás mondani, hogy a nyugdíjba vonulók munkás életükben befizettek annyi járulékot, hogy 60 fölött gondtalanul élhessenek, de ez nem igaz. Egy szellemes francia mondta: „a hatvannyolcasok” éppen hogy nem járultak hozzá annyival nyugdíjkorú jólétükhöz, mint amennyi (ma már) szükséges lenne. És ezt a számlát a 2008–2009-es gazdasági válság az államilag fölvett hitelek elképesztő drágulásával csak tovább növelte.

Jólléti ellátás

Tudni kell továbbá azt, hogy Franciaországban a magánnyugdíjpénztárak intézményét gyakorlatilag nem ismerik. A francia ember, aki mindig is egy etatista, centralizált rendszer szülötte és neveltje volt, nyugdíját az államtól húzza, csak abban bízik – és nem számol. (Ki várná el tőle? Másutt se számolnak.) Holott tapintható perspektíva, hogy pár évtizeden belül az időskorúakra költött pénzek (nyugdíjak plusz egészségügyi ellátás plusz aggkori külön gondoskodás) akár az összes megtermelt jövedelem (GDP) harminc százalékát is elvihetik (mai magyar pénzben ez nyolcezer milliárd forint is lehetne), ami persze vállalhatatlan abszurdum.



És akkor még nem is esik szó arról, hogy a francia szociális ellátórendszer fizetett éves szabadságban, remek családi pótlékban, adókedvezményben olyan életszínvonalat nyújt egy kétgyermekes, átlagos állami alkalmazottnak, amiről mások csak álmodnak. Az, hogy a szakszervezetek ezt kiharcolták a dolgozóknak, dicséretes, rávall az erejükre, amely Nyugat-Európában ma kirívóan erős. De rávall egyszersmind a félelmeikre, hogy a gazdasági-pénzügyi válság árnyékában Sarkozy és kormányai a nyugdíj után előveszik a többi juttatást is. (Nota bene: ma Franciaországban hatvanéves korban nyugdíjba lehet menni, és öt évvel később, tehát fokozatosan el lehet érni az úgynevezett „teljes állami nyugdíjat”, hacsak az a bizonyos 40 év nem telt el közben. Akkor azonnal.)

Nem lesz könnyű

A kérdés tehát az, hogyan lehet az adófizetők számát növelni anélkül, hogy a nyugdíjba vonulók mai érdekeit sértenék. Van egy rossz hírem: mint hajdanán az „alacsonyabb rendű” munkák elvégzésére való toborzással, azaz a bevándorlás fokozásával. Volt olyan idő, amikor olaszok építették a német metrót, majd spanyolok és portugálok tevékenykedtek mindenütt, ahol a hazaiak lealacsonyítónak érezték a fizikai munkát. Ám amikor beindult a növekedés (olykor a csoda) Dél-Európában, e vendégmunkások „porszívóeffektussal” tűntek el, s jöttek a helyükbe törökök meg afrikaiak, arabok.

Ez a forrás ma is nyitva áll, csak épp a politika nem tűri. A szélsőjobboldali (de nemcsak „szélső”) politikai pártok egyre népszerűbbek, s ők a bevándorlásellenes vagy bevándorláskorlátozó politika zászlóvivői. Holott a bevándorlók nemcsak kipótolják a hiányzó munkaerőt, hanem szaporodnak is, az európai átlagot messze meghalad módon. A gazdasági racionalitás őmellettük, az identitásőrzés ellenük szól.

Én magam az utóbbit érzem erősebb érzületnek, tehát azzal számolok, hogy a nyugdíjkorhatár a „fehér” Európában nem maradhat meg a jelenlegi szinten (noha a francia szocialisták, ellenzékben, a 60-as korhatár visszahozatalát ígérik...), hanem éppenséggel a 70 közelébe nyomulhat. Azok, akik erejük teljében vannak, és sértőnek érzik, hogy a társadalom szabadulni akar tőlük 65 alatt vagy akörül, örülni fognak. Aki nagyon nehéz fizikai munkával töltött el az életéből negyven évet, az nem. Nincs séma, amely mindenkire ráhúzható volna, az egyensúly meglelése gyötrelmes folyamat lesz.