Hetilap kereső

Heltai András írása

Mielőtt az idősebb George Bush elnök 1989 januárjában átvette hivatalát, Moszkvában járt Henry Kissinger, Nixon egykori külügyminisztere. Reagan alatt nem rúgott labdába, s most ismét világpolitikát akart csinálni. Nem kevesebbet tanácsolt Mihail Gorbacsovnak, mint egyfajta új Jaltát: fogjon össze Washington és Moszkva az európai stabilitás érdekében. Kissinger Alekszandr Jakovlevnek, Gorbacsov jobbkezének tolmácsolta e véleményét, de Henry Kissingernek végül Bush elnöksége idején sem osztottak lapot. Sajátos missziója egy a sok bizonyíték közül arra, hogy az Egyesült Államok vezetése szinte az utolsó időszakig félreismerte, félreértette Gorbacsovot és általában a kelet-európai helyzetet. Mindezt egy izgalmas, vaskos kötet dokumentálja. Amerikai és orosz kutatók közös munkája, a Közép-európai Egyetem (CEU) jelentette meg, angolul. HELTAI ANDRÁS lapozgatott benne.

„Gorbi” és Margaret Thatcher brit kormányfő beszélget Moszkvában, 1989 szeptemberének végén. Egy ponton a vendég kéri: további közlendője annyira bizalmas, hogy azt ne is rögzítsék. Majd a konzervatív politikus kifejti, mennyire aggasztják a német fejlemények (nota bene: a szeptember 10-i magyar határnyitás után vagyunk). „Nagy-Britannia és Nyugat-Európa nem érdekelt Németország egyesülésében – jegyzi le mégis a vendég szavait annak távozása után Anatolij Csernyajev, Gorbacsov tanácsadója. – Nem vagyunk érdekeltek Kelet-Európa destabilizálásában, sem a Varsói Szerződés feloszlatásában. Úgy véljük, az ottani történéseknek szigorúan belső folyamatoknak kell maradniuk. Nem fogunk beavatkozni, nem fogjuk ösztönözni, hogy Kelet-Európa elforduljon a kommunizmustól. Biztosíthatom, hogy ez az amerikai elnök (George W. Bush) álláspontja is. Kérte, tolmácsoljam üzenetét: Amerika semmi olyat nem fog tenni, ami veszélyeztetné a Szovjetunió biztonsági érdekeit, vagy amit a szovjet társadalom fenyegetésnek tekinthetne...”



Ez négy nappal azután volt, hogy a budapesti kerekasztal-tárgyalásokon megállapodás született a többpártrendszerről és a szabad választásokról. Lengyelországban már egy hónapja Mazowiecki kormánya volt hatalmon.

Ugyanazokban a napokban, amikor Thatcher az európai stabilitást óvta Moszkvában, az amerikai kormány kiadta soros „nemzetbiztonsági direktíváját” a Szovjetunióval alakítandó kapcsolatokról. „Az átmenet és a bizonytalanság korszakában vagyunk” – fogalmaztak, és felhívták Moszkvát: vesse el a Brezsnyev-doktrínát. Mintha ezt nem tette volna meg Gorbacsov már 1988. decemberi ENSZ-beszédében, vagy ’89 júliusában, Strasbourg-ban. „A fenyegetés megváltozhatott, de az ilyenfajta változások évtizedeket vehetnek igénybe” – vélték a világhatalom kremlinológusai. Éppen hat héttel a berlini fal leomlása előtt. Egy másik bizalmas feljegyzés szerint Bush elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója, Brent Scowcroft szabályosan pánikba esett novemberben a berlini fal leomlásának hírére. Mi lesz most?


A kötet közli a CIA egy sor korabeli értékelését Gorbacsovról, annak politikájáról. Szinte azt mondhatnánk: egy vájt fülű pesti polgár jobb rezümét írt volna, mint a milliárdokból fenntartott agytröszt. A CIA-veterán Robert Gates (később az ifjabb Bush, most Barack Obama alatt is védelmi miniszter) 1987 végén úgy vélte: Gorbacsov reformjainak egyedüli célja, hogy az oroszok lélegzethez jussanak, s mielőbb tovább növeljék katonai erejüket és világpolitikai befolyásukat. Írta ezt három hónappal a szovjetek Afganisztánból való kivonulásának bejelentése előtt. Abban az időszakban, amikor Gorbacsov már elismerte: a KGST kudarc, s arról kezdett beszélni, hogy a csatlósok Kelet-Európában és a harmadik világban inkább terhet jelentenek, mint előnyt.



Hogy Gates és társai még 1989 áprilisában is szkeptikusan vélekedtek a gorbacsovi politikáról, azt egy másik CIA-elemzés is tükrözi. Nem csoda, hogy a mindig is óvatos idősebb Bush szeptemberi budapesti látogatásán biztosítja tárgyalópartnereit: nem kell választaniuk Kelet és Nyugat között. „Zavarba ejtő volt, hogy mindössze 25 millió dolláros beruházási alapot ajánlott a magyaroknak. Ugyanakkor az elnök nyilvánvalóan több rokonszenvet mutatott a kommunista reformerek, mint az ellenzéki disszidensek iránt... Mindez arra mutat: Amerika valójában lassította 1989 forradalmait, ahelyett hogy katalizálta volna azokat” – idéz a kötet egy amerikai tanulmányt.

S ne gondoljuk, hogy az egyetlen nyugati hatalom, amely (igaz, közvetlen érdekeltként) behatóbban foglalkozott a magyar üggyel, ne lett volna ugyancsak óvatos. Helmut Kohl, az NSZK kancellárja és Gorbacsov között ismeretesen igen jó személyes viszony alakult ki. Kohl 1989. júniusi moszkvai látogatásán közli vendéglátójával: „Meglehetősen jó kapcsolataink vannak a magyarokkal – de mi sem akarunk ott destabilizációt. Ezért amikor a magyarokkal találkozom, azt mondom nekik: ne siessetek nagyon, mert elveszíthetitek az ellenőrzést a folyamatok felett, és rombolás következhet.”



A magyarok, szerencsére, bizakodóbbak voltak. Ez után két héttel következett Horn Gyula és Alois Mock színpadias vasfüggönyátvágása a határon. Amihez valahonnan szögesdrótot kellett keríteni, hiszen a határzárat addigra már leszerelték.

Érdekes, hogy Kohl két héttel később, Bush elnök számára – annak varsói és budapesti látogatása előtt – küldött levelében egészen más hangot üt meg. „Egyedülálló Európában, hogy Németország és Magyarország között ezer éve nem volt fegyveres konfliktus” – írja. (Jótékonyan feledve a ’44-es hitleri megszállást – ámbár magyar ellenállás hiányában tán joggal is?)


Méltatja a német kisebbségről ’87-ben kötött megállapodást, a Kelet és a Nyugat közötti enyhülésben játszott magyar szerepet. Beszél az összesen 2 milliárd márkás német hitelekről, majd arról ír: „A küszöbön álló párizsi gazdasági csúcson meg kellene állapodnunk Magyarországról. A nehezebb lengyel helyzet ellenére e viszonylag kis országnak nyújtott támogatás különösen hatékony lehet.” Mint tudjuk, sok ebből nekünk nem jött ki – bár az amerikaiak hosszú viták után legalább megadták a legnagyobb kedvezményt, azaz pusztán a normális kereskedelmi feltételeket.



Tanulságos az SZKP KB nemzetközi osztályának 1989 februárjában készült feljegyzése, amelyet ugyancsak a Gorbacsov-archívum őriz. Itt utalást olvashatunk arra, hogy „mind a lengyel, mind a magyar pártban egyes aktivisták készek erőt alkalmazni, ha drámaian tovább romlana a helyzet”. De „nagyon valószínűtlen, hogy 1956-os és 1968-as módszereinkhez folyamodhatnánk. Részben elvi okokból, részben annak beláthatatlan következményei miatt. Befolyásolási eszközünk csak a politikai és a gazdasági kapcsolatok révén lehet”. Az utóbbi mondat alkalmasint kiállta az idő próbáját.

Egyidejűleg a Bogomolov vezette világgazdasági intézetnek a főtitkár számára készült elemzése szerint „Magyarországon semlegességi irányzat várható, és valószínűleg törekvés egyfajta dunai föderáció felé – amennyiben ezt támogatják Magyarország szomszédai”. Az agytröszt ebben – sajnos – tévedett. Méginkább abban, hogy „az átalakulás hangadója az MSZMP reformista vezetése lesz, összefogva a szociáldemokratákkal. Még ha más pártok befolyása rövid távon erősödhet is, egyik sem vetekedhet majd az előbbiek erejével”.

A kötetet egy abban többszörösen is érdekelt, igen figyelemreméltó amerikai mutatta be. John Shattuck tavaly óta a CEU rektora. Clinton kormányában az emberi jogokért felelős helyettes államtitkár volt. Később részese a hágai nemzetközi ENSZ-törvényszék munkájának és a daytoni egyezménynek, majd a kilencvenes évek végén prágai nagykövetként dolgozott. Fő szervezője és első elnöke volt a washingtoni Nemzetbiztonsági Levéltárnak. Ez nem a CIA archívuma, hanem civil kezdeményezés, amely szívós munkával gyűjti be az állami szervek általában nem szívesen átadott dokumentumait.

„Soha ne hidd el, amit a bürokraták mondanak” – hallhattuk a jogászprofesszortól. Meg az oly találó mondatot: „Kelet-Európa mindig több történelmet termelt, mint amennyit el tudott fogyasztani...” S hogy mi ennek a rendkívüli kötetnek a tanulsága? „Az, hogy minden másképp is történhetett volna...”