Hetilap kereső

Kincsei Éva írása

Apad a rendőrök száma London utcáin, a börtönökbe egyre kevesebb a férőhely, a bíróságok teljes erőbedobással dolgoznak, tíz britből hét egyetért a megszokottnál súlyosabb büntetésekkel, a jogvédők aggódnak, közben pedig mindenki találgat, és próbálja átlátni a soktényezős helyzetet. Londoniak mondták el, hogy miért nem címkézik a fosztogatókat, és hogy a munkáspárti kormány nem kezelné ilyen jól a helyzetet, ugyanakkor az ő regnálásuk alatt ilyen nem is történt volna. KINCSEI ÉVA írása Londonból.

„Elnézésüket kérjük, de rendőrségi utasításra egyelőre a megszokottnál korábban zárunk az esetleges incidensek elkerülése érdekében”. Ezt a feliratot ragasztották ki augusztus 10-én a London északi részén elnyúló Crouch End Broadwayen álló, éjfélig nyitva tartó Tesco Express üvegajtójára, de a múlt csütörtökön már ezt sem lehetett látni. A londoni zavargások két legsúlyosabb éjszakája után még jó néhány napig mindig állt pár rendőr a Crouch End-i óratorony és Tesco előtt, pedig Haringey városrész Crouch End kerületébe egy darab fosztogató sem tévedt. Ez a kerület egy nyugodt, csendes kis sziget a szigeten, ahol kisgyermekes családok szaladgálnak mezítláb a buszmegálló melletti parkban és minden sarkon van egy egészségbolt és egy kézműves pékség.

„Nem aggódom. Nem fog még egyszer megtörténni. Opportunista fosztogatásról volt szó, de a rendőrség végül felülkerekedett a kezdeti sokkon és a gócpontokban elfojtották a krízist. Azóta pedig a kormány elég jól kezeli a helyzetet, mondom úgy, hogy nem vagyok egy Tory rajongó, hanem liberálisnak vallom magamat” – mondja a 34 éves Dave, aki London Westminster városrészében dolgozik egy lemezboltban, és már két éve Crouch Enden él.



„Egyébként meg nem tudom, hogy kell-e egyáltalán megoldásról beszélni. Mit is kell megoldani? Mindig is volt Nagy –Britanniában egy masszív alsóbb társadalmi réteg, akikkel együtt lehet élni. Mert az ugye teljesen evidens, hogy több tanulási-és munkalehetőséget kell nekik biztosítani, hogy értelmesen töltsék a szabadidejüket.” – teszi hozzá Dave, aki egyszerűen csak „embereknek” címkézné a fosztogatókat, ha megkérdeznék tőle, hogy kik vettek részt a fosztogatásokban és a gyújtogatásokban.

Hasonlóan látja a helyzetet a 30 éves Tom, aki házitanító London Camden nevű városrészében: „Sokan azt képzelik, hogy a világ tartozik nekik valamivel, és jár nekik a Blackberry meg az LCD tévé, miközben ők nem engedhetik meg mindezt maguknak. Így megragadták az alkalmat, hogy végre megszerezzék, amire vágynak, de nincs rá pénzük.”

„Ahogy pedig a jelenlegi kormány kezeli a helyzetet, az a helyzetkezelések lehető legjobbika. Egyáltalán nem vagyok a konzervatív párt támogatója, de hogy a bíróságok meghosszabbított ülésezéssel, a lehető leggyorsabban vizsgálják ki minden egyes, a CCTV-s felvételek alapján felismerhető fosztogató ügyét, az a lehető leghelyesebb. Nagyon jó, hogy így tesznek. Ha most egy munkáspárti kormány lenne, biztos, hogy nem vizsgálnák ki ilyen gyorsan és hatékonyan az egyes ügyeket. Bár valószínűnek tartom, hogy az ő kormányzásuk alatt nem is került volna sor ilyen fosztogatásokra. Mindig a konzervatív kormányzás alatt jönnek elő ezek a problémák. De ha több börtön kell ahhoz, hogy mindegyiket lecsukják, építsenek több börtönt.” – teszi hozzá Tom, aki szerint a zavargásokban nem csak opportunista fosztogatók, hanem a szervezett bűnözés is vastagon benne volt.



Hasonlóan értékeli a David Cameron brit kormányfő által istámogatott szigorú büntetéseket a britek többsége, ugyanis a Guardian és az ICM Research közvélemény kutató intézet legfrissebb felmérése szerint tíz britből hét vallja, hogy a zavargásokban részt vevő fosztogatókra szigorúbb büntetést kell kiszabni, mint „normális” körülmények között. Közben pedig a jogvédők aggódnak, hogy egyes ítéletek indokolatlanul súlyosak.

A BP londoni központjában IT munkatársként dolgozó 38 éves Ashley szerint – aki nem hisz a szigorú büntetések hatékonyságában – a bandakultúra a legmeghatározóbb tényező a fosztogatásokban. „Ezeknek a srácoknak a bandázás jelenti a családot. És ha most lecsukják őket néhány hónapra vagy évre, azt majd még menőnek is érzik. Inkább súlyos közmunkákat kellene kiróni a fosztogatókra –természetesen nem azokról beszélek, akik embert öltek – mert a börtönben csak még rosszabb példákat látnak. Valószínűleg frusztráltak is, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy ezeknek a srácoknak lenne bármi fogalma arról, hogy milyen bónuszokat kapnak a bankárok, vagy, hogy a politikusok hogyan trükköznek a költségtérítéseikkel.

A zavargások óta talán az egyik legárnyaltabb elemzést az Economist közölte legfrissebb számában „The knees jerk” címmel. Az előzetes berögződéseken alapuló automatikus reakciók és magyarázatok alapján két csoport rajzolódik ki: az egyik a morális válságot kiáltó és szigorú megtorlást követelők tábora, ahova nagyjából a társadalom többsége és a jobboldali brit sajtó is tartozik; a másik csoport azoké a leginkább liberális és szocialista gondolkodásúaké, akik szerint a fosztogató fiatalok nem bűnözők, hanem áldozatok. Vagyis az évszázadokra visszanyúló politikai vitánál vagyunk megint: hogy a társadalmi problémák mindig a szegénység és egyenlőtlenség termékei; illetve hogy sokkal inkább az egyéni felelősségben és erkölcsben gyökereznek. Szocializmus, liberalizmus vs. konzervativizmus; állam vs. piac. Egyik sem igaz teljesen. Illetve, mindkettő igaz.



„Én ezeknek a kölyköknek valószínűleg tanítottam az anyját. Azokat a bevándorló nőket, akik több mint tíz év Egyesült Királyságban élés után iratkoznak be egy nyelvtanfolyamra és soha nem vennék a fáradtságot, hogy a saját anyanyelvi közösségükön kívül másokkal is szóba álljanak, vagy megpróbáljanak más közösségekbe is beilleszkedni. Ezek a nők általában egyedül nevelik a gyerekeiket, a kölykök pedig soha nem tapasztalták meg mi az az apai tekintély, ezért aztán a többségüknek fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy „elv” vagy „erkölcs”, soha nem kapott egyik sem egy pofont sem. Már az anyjuk sem dogozik, a kölykök sem dolgoznak, arra sem veszik a fáradtságot, hogy rendesen beszéljék a nyelvet, de azért a szociális juttatásoknak örülnek. Motiválni kellene őket a tanulásra meg a munkára. Ha pedig együtt mennek kifosztani egy szerencsétlen boltost, a minimum a gumilövedék.” – mondta Sam, aki 27 éves, és a londoni City and Islington nevű felsőoktatási intézményben tanít angol nyelvet nem angol anyanyelvűeknek.

Dana szintén nem angol anyanyelvűeket tanít a St. Giles International nyelviskolában Észak-Londonban, és úgy látja, az egyetlen megoldás a helyzetre, ha a kormány még több pénzt fektet az oktatásba. „Nem csak bevándorlók gyerekeiről van szó, hanem a brit alsórétegről is. Szomorú, ha a bevándorlás ellen kezdene el valaki ágálni, a brit identitás ugyanis multikulturális. Tényleg nincs más megoldás, mint az oktatással segíteni őket kimászni ebből a reménytelen helyzetből, és több lehetőséget teremteni a számukra.”