Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Természetesen mindig tévedés volt azt hinni, hogy a „politikus iszlám” – napi szóhasználatban: az iszlamizmus – egyenlő az Al-Káida terrorjával. Az iszlamizmus fölemelkedőben van az „arab tavasz” országaiban, de az Al-Káida sehol. A képviselői sem. Csakhogy ahhoz nem föltétlenül kell robbantani, embert irtani, a nyugati civilizáció elpusztítására fölesküdni, hogy valaki az iszlám üdvtanát kínálja fel a világias diktatúrákkal, a nyugatias életformával és nem kevésbé: a korrupcióval és az általános elszegényedéssel szemben. Quod erat demonstrandum. ACZÉL ENDRE írása.

E sorok írójának rokonszenve mindig is rendíthetetlen volt a Kairóban és Tuniszban (meg Bengáziban) lázadó fiatalság, az internetező, facebookozó, twitterező forradalmárok iránt, akikhez idővel csatlakoztak mindazok, akik vagy szenvedték, vagy unták a diktatúrát. Noha sehol nem volt egy Khomeini ajatollah, mindenütt összeállt a három évtizeddel ezelőtti Iránra emlékeztető, antidiktatórikus koalíció. Ám abból a dobok pergésére menetelő kedves tarkaságból soha nem jött elő más, mint az utálat Mubarak, Ben Ali, Kadhafi ellen; se egy komolyan veendő pártkezdemény, se egy igazi államfilozófia. Hacsak az nem, hogy a diktatúrák helyén demokráciáknak kell születniük, s ezek szabad választásokon valósíthatók meg. Feltéve – teszem én most hozzá –, hogy a szavazóhelyiségekbe lépő „fülkeforradalmárok” nem rossz helyre teszik az ikszet.

Oda tették. Az „arab tavasz” egyetlen, bár mindvégig háttérben maradó, legalábbis nem tolakodó ereje, a politikus iszlám a legkülönfélébb pártok jelmezében aratott. Kényelmesen nyert Tunéziában és Marokkóban, nyerni fog Egyiptomban és Líbiában. Egyiptomban különösen, hiszen a három hónapos, szakaszos szavazáson a Muszlim Testvériség, e Nasszer, Szadat és Mubarak által egyaránt üldözött, réges-régi iszlamista alakulat az óhitű „szalafistákkal” együtt már most is kétharmad fölött van. Naná! A többieknek semmi politikai tapasztalatuk, múltjuk; próbálnak ebben a hovatovább százmilliós, óriási nyomorral küszködő országban a városi laikus értelmiségre támaszkodni – eredménytelenül; vagy épp nagyon is az elmúlt rendszerhez kötődnek, s ezért mocskosnak tűnnek a tömegek szemében.

Próbáljunk párhuzamokkal élni.

A Muszlim Testvériség politikusai öltönyt viselnek, nyakkendőt kötnek, és a „mérsékelten iszlamista” török miniszterelnök, Erdogan példáját követve összeegyeztethetőnek gondolják a világiasságot, a parlamenti demokráciát, a mások, a mások vallása iránti türelmet (az egyiptomiak nyolc százaléka keresztény!) az egyébként piedesztálra emelt muszlim vallással. Azt mondják, együtt akarnak kormányozni a világias pártokkal, nem pedig szalafista testvéreikkel, akik külsőségekben az iráni papi rendszer rituáléit követik.

A próféta tanai

Szó, mi szó, abban az országban, ahol az iszlám törvénykezés legkirívóbb formáit (megkövezés, csonkítás etc.) már vagy egy évszázada nem gyakorolják, elég kínos volna 2012-ben megtiltani az alkoholárusítást, azt, hogy a bankok kamatot szedjenek, továbbá hogy a nőket szegregálják, otthon tartsák és burkába öltöztessék. Kínos, de nem lehetetlen. Tudniillik a mélyszegénységben élők, ahonnan a szalafisták a maguk választói bázisát merítik, eddig csak azt látták, hogy a nyugatias életformára berendezkedett elöljáróik a jóból semmit se juttatnak nekik. Persze hogy meg lehet őket „venni” azzal a csalétekkel, hogy ha a próféta „eredeti tanai” szerint élnek, akkor üdvözülnek.

De ez még nem a történet vége. Párhuzam kínálkozik a tekintetben is, hogy a legortodoxabb hatalom, a szaúdi klérus által támogatott szalafisták – amiképp a Hezbollah Libanonban – egyfajta „alaphangú” jótékonysági rendszert működtetnek, azaz élelmiszert osztanak, ha kell, vízibivalyokat állítanak munkába ellenszolgáltatás nélkül a legszegényebbeknek, térítenek, az iskolázás látszatát keltve oktatnak, sőt mentőszolgálatot is működtetnek. Innen az erejük.

Egyelőre nehéz volna ítéletet mondani arról, hogy a győztes iszlamista pártok miként fognak kormányozni. Az iszlám törvénykezést, a sariát egészen bizonyosan bevezetik, de nem feltétlenül érvényesítik. Ugyanez mondható el a nők, a vallási kisebbségek másodrendű állampolgárrá nyilvánításáról. Az alkoholtilalom pedig ez idő szerint kiróhatatlannak tűnik olyan országokban (Tunézia, Egyiptom), amelyeknek az állami bevételei jelentős mértékben támaszkodnak az idegenforgalomra. Ha egy kairói vagy tuniszi iszlamista kormány ilyesmire vállalkozna, a szó szoros értelmében öngyilkosságot követne el.