Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Ha az emlékezet nem csal, a vezető ipari országok történelmében legutóbb a munkáspárti Tony Blair mért ekkora vereséget a bő egy évtizeden át uralkodó brit konzervatívokra, mint most Japán Demokratikus Pártja (JDP) az ottani hasonszőrűekre (LDP). Habár e párhuzam némileg kegyeletes, hiszen az LDP – tizenegy hónap híján – éppen ötvenöt éven át monopolizálta a kormányzást Japánban, ám most mandátumainak a kétharmadát elveszítette, miközben ellenfele a sajátjaiét megháromszorozta. Japán népe változást akart. ACZÉL ENDRE írása.

A „mécsesnek” már jóval korábban el kellett volna törnie, de nem törött.

A Liberális Demokrata Párt nem azért volt több mint fél évszázadon át hatalmon, mert a japán hagyomány a nagyiparral és az állami bürokráciával szorosan összenőtt politikusi dinasztiákat nevelt ki, hanem azért, mert múlhatatlan érdemeket szerzett a szigetország gazdasági világhatalommá növesztésében. Japán ma még (de csak jövő ilyenkorig, amikor is Kína várhatóan megelőzi) a nemzeti össztermék egészét tekintve a világ második gazdasági hatalma, óriási, sőt néha hihetetlen befolyással rendelkezvén a világ exportpiacain, de leginkább Ázsiában. Azt a fajta félig-meddig „tervutasításos” tőkés gazdaságfejlesztést, amelyet a liberális demokraták egymást követő kormányai valósítottak meg, a legsikeresebb ázsiai gazdaságok (a tajvani, a dél-koreai, aztán a kínai például) szabályosan leutánozták. Azt, hogy egy ország erőforrásait célirányosan bizonyos iparágakra és piacokra kell koncentrálni, az LDP-kormányok találták ki. A második világháborús pusztulás után alig negyedszázaddal a világ arra ébredt, hogy japán autókat, szórakoztatóelektronikai termékeket, hajókat, erőgépeket vásárol tömegestül. Az általános jólét, amely az országban beköszöntött, még a német gazdasági csodához képest is lélegzetelállítónak volt mondható.

A 90-es évek elejére, közepére azonban ez a fejlődési ütem megrekedt. Az ország a részben Ázsiát, részben az egész világot sújtó recessziós ciklusok és pénzügyi válságok folytán a szó jóléti értelmében továbbfejleszthetetlenné vált. Ha úgy tetszik: magára maradt szívósan öregedő, de egészséges népességével (az átlagéletkor 80 fölött van), az eltartók fogyásával és az eltartottak számának növekedésével, a nehezen finanszírozható nyugdíjakkal és jóléti kiadásokkal, legvégül pedig a riasztó mértékben növekvő munkanélküliséggel.

Az alapjában véve konzervatív japán választó azonban továbbra is azoktól a betokosodott politikusoktól és bürokratáktól várta a megváltást, akikre öt évtizeden át – nem hiábavalóan – szavazott. Az LDP-vel szemben két évvel ezelőttig más pártnak még esélye sem volt. Hiába született meg az LDP-ből kivált, most végre győztes Hatojama Jukio vezetésével már a 90-es években Japán Demokrata Pártja, ahhoz botrányok sorozata kellett, hogy a választók tömegesen forduljanak el az LDP-től. 2005-ben a rendíthetetlenül uralkodó párt legfrissebb miniszterelnök-jelöltje, Koizumi a „változás” obamai ígéretével még nyerni tudott, de a vasárnapi választásokig az LDP háromszor is kénytelen volt miniszterelnököt cserélni, mert se Koizumi, se Abe, se Taszo Aro nem volt képes olyan kormányokat működtetni, amelyekben valaki le ne bukott volna. De a végső tőrdöfés az uralkodó elitnek kétségkívül a gazdasági-pénzügyi világválság volt, amely Japánt éppúgy sújtotta, mint az Egyesült Államokat és az európai hatalmakat.

Itt azonban kénytelen vagyok egy érdekes közjátékra kitérni. Valamennyi világhatalmi tényező közül egyedül Taszo Aro jósolta meg pontosan, hogy 2009 második negyedévére Japán – technikailag – kilábal a válságból. Se Sarkozy, se Merkel nem vállalkozott hasonló jövendölésre. Ám mivel Taszo Aro jóslata bevált, elvárható lett volna, hogy válságkezelő technikáit a választók jutalmazni fogják. Nem ez történt. A választók már jóval korábban eldöntötték, hogy „balfelé” fordulnak, szóval a bizalmukat egy olyan politikai csoportosulásba helyezik, amelyik alapvető, sőt forradalmi változásokat ígér az országnak. Ilyenformán szegény Taszo Aro erőfeszítései éppoly méltányolatlanok maradtak, mint – gondolom én – Bajnai Gordonéi Magyarországon.