Hetilap kereső

E. Fehér Pál írása

Jevgenyij Jevtusenko nem bízik az utókorban. Idei 77. vagy 78. születésnapjára ezért megalapította, megépíttette és meg is nyitotta saját múzeumát. A Moszkva-közeli írótelepülésen, Peregyelkinóban a telkéből kerített el egy részt, ott áll már a saját költségén létesült ezer négyzetméteres, egyemeletes épület. Múzeum, amelyet a költő nyomban a fővárosnak ajándékozott. E. FEHÉR PÁL írása.

Kezdjük a születési dátummal! Állítólag Jevtusenko maga sem ismeri pontosan. Amíg fiatal volt, az 1933-at használta, újabban, korosodván azonban 1932-t mond. Rossz nyelvek szerint türelmetlenül várta a hetvenötödik születésnapját, és ezért igazított dokumentumain.

A költőt szülei a háború alatt viszont azért öregítették, hogy engedélyt kapjanak a szibériai lakhely elhagyására, a moszkvai visszatérésre. Mindenesetre: Jevtusenko saját nyilatkozataiban most 78 évesnek mondta magát.

E születésnap előestéjén nyílt meg a múzeum. Magas rangú államférfiak – az Állami Duma felsőházának elnöke, a kultuszminiszter stb. – emelték az ünnepség fényét. Annak idején, vagy nyolcvan évvel ezelőtt valami ilyesmiről álmodozott a jeles előd, Vlagyimir Majakovszkij. Igaz, ő nem múzeumot, csupán egy kiállítást tervezett irodalmi munkásságának huszadik évfordulója alkalmából, amelynek megnyitójára azonban – ellenfeleinek és barátainak egységes bojkottja miatt – alig páran látogattak el.

Sok év múlt el 1930 óta, de azóta is találgatják, hogy ez a kudarc vajon nem lehetett-e a magánéleti konfliktusok, a szerelmi csalódások mellett a költő öngyilkosságának egyik oka.

Az olvadás

A kiállítást vagy negyven esztendővel később, a hetvenes évek elején megismételték. De akkor már nemcsak Majakovszkijra emlékeztek, hanem a húszas évek legendás és annyiszor letagadott, megcsúfolt orosz–szovjet avantgárdjára is. A tárlatot Konsztantyin Szimonov író és művészettörténész felesége, Larisza Zsadova szervezte, pontosan az eredeti tervek szerint. Óriási sikere volt.

Jevtusenko természetesen a hatvanas évekre akar emlékeztetni. Azokra az időkre, amikor az ifjú költők, Andrej Voznyeszenszkij, Robert Rozsgyesztvenszkij, Bulat Okudzsava és Jevtusenko első felesége, Bella Ahmadulina százezres tömegek előtt kezdték meg az orosz poézis megújítását.

Az „olvadás” korszaka volt ez – Ilja Ehrenburg nevezte így –, bár a történelem inkább a XX. kongreszszus programjára hivatkozik: Nyikita Hruscsov antisztálinista hadjáratára, amely óriási reményeket ébresztett akkoriban a Szovjetunióban. Jevtusenko ekkor írja híres politikai verseit, a Babij Jart az antiszemitizmus, a Sztálin örököseit a dogmatikusok ellen. Ez utóbbi költemény megjelenésére egyébként személyesen Hruscsov adott engedélyt, ahogyan 1962-ben ő engedélyezte Szolzsenyicin kisregényének, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának a kiadását is.

A divatos költő

Később Hruscsov támadja a fiatal költőket, Jevtusenkót is, szokásához híven: durván. Ez azonban nem akadályozta meg a költőt abban, hogy Hruscsov megbuktatása után meglátogassa az agg politikust, aki már teljes magányban élt Moszkva környéki nyaralójában.

Nemcsak a poéták láthatók e múzeumban, hanem Jevtusenko megszámlálhatatlan külföldi útjának emlékei is. Például Richard Nixonnal való találkozása a Fehér Ház ovális termében, Robert Kennedyvel látható egy másik fényképen, meg Marc Chagall, Pablo Picasso, Salvador Allende, Fidel Castro és mások társaságában a többin. Az egyik fotó például azt örökíti meg, amikor a moszkvai Majakovszkij-szobornál százezrek búcsúztatják a Kubába induló Jevtusenkót. (A rendet lovas rendőrök tartották fenn.)

Hihetetlenül sok könyve jelent meg Jevtusenkónak: rendesen százezer példányban. Lefordították 107 nyelvre, köztük – természetesen – magyarra is.

Az idősebb költőtárs, Borisz Szluckij így világította meg a Jevtusenko-jelenséget: „Húsz év telt el azóta, hogy divatba jött, előbb Moszkvában, aztán a Szovjetunióban, majd szerte a világban. Ezekben az években állandóan azt hallottuk: divat, divat, divat. Ám húsz évig divatban maradni az emberiségnél – nem könnyű és nem egyszerű!”

A Szluckij által emlegetett húsz év óta csaknem kétszer húsz év is eltelt már, és Jevtusenko még mindig izgalmas. Amikor első kötete 1952-ben megjelent, még élt a rettenetes Sztálin. Aztán túlélte Hruscsovot, Brezsnyevet, Andropovot, Csernyenkót, Jelcint. Gorbacsov feleségének, Raiszának halálára verset írt. Medvegyev Állami Díjjal tüntette ki életművéért. Korábban is kapott díjakat otthon és külhonokban egyaránt, de ez a legutolsó az életmű erkölcsi értékeit méltatta.

Kétségtelen: a Jevtusenko Múzeum legvonzóbb látványossága az a mintegy 120 festmény és szobor lesz, amelyet a költő ajándékba kapott vagy vásárolt. Emlékszem, valamikor a hetvenes években egyszer moszkvai lakásán készítettem vele interjút, s a feje felett Siqueiros róla készített festményét láttam egész idő alatt. A költőt Napóleon-pózban ábrázolta, és ezzel a felirattal látta el: „Jevtusko ezer arca közül az egyik.”

Akkor az is eszembe jutott: úgy tíz évvel korábban, 1967-ben Ilja Ehrenburgnál jártam. Az ő háta mögül a nevezetes Picasso-portré nézett farkasszemet velem. A szovjet korszak írástudói közül éppen Ehrenburgnak, illetve Jevtusenkónak volt a legértékesebb, leggazdagabb képzőművészeti gyűjteménye. (Picasso, Chagall, Braque, Max Ernst képeiből.)

Négy házasság

Jevtusenko ezen a születésnapján is megtartotta hagyományos költői estjét a moszkvai Politechnikai Múzeum nagytermében, zsúfolt ház előtt. Közönségként ott voltak a hetven-, nyolcvanéves, még élő kortársak – és sok-sok fiatal.

(Jevtusenko már évtizedek óta egy amerikai egyetemen orosz irodalomtörténetet oktat. Négy házasságából született öt fia közül a legkisebb, Mihail Jevtusenko már angol költőként debütált.)