Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Mint egy féreg, úgy bújt ki a föld alól. Eddig nem is tudtuk, hogy Kelet-Közép-Európa egyik, ha nem a legnagyobb problémája a „nyugati” kézben levő „keleti” bankok tőkeellátottsága. S minden, ami ebből a hiányból adódik. Az osztrák pénzügyminiszter úgy 150 milliárd euróban jelölte meg azt a tőkehiányt, amelyet az uniónak pótolnia illene; Gyurcsány Ferenc ennél valamivel többet igényelt tucatnyi (nemcsak uniós, de befelé törekvő) kelet-európai országnak. Orbán Viktor Berlinben, Angela Merkelnél járván, megduplázta a tétet. A vasárnap lezárult uniós (rendkívüli, nem hivatalos) csúcsértekezlet válasza határozott „nem!” volt. Kivált Merkel óvta a kollégáit attól, hogy „nagy számokat” vigyenek be a játékba. ACZÉL ENDRE írása.

Ezzel együtt a kelet-közép-európai bankszektor nem marad pénz nélkül. Túl azon, amit Magyarország és Lettország már megkapott, egy héttel ezelőtt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, továbbá az Európai Befektetési Bank és a Világbank „összedobott” 24,5 milliárd eurót a térség bankszektorában tapasztalt hitelezési nehézségek enyhítésére. Hogy ez országlebontásban mit jelent, azt egyelőre nem tudni, mivel vannak országok – az euróövezeti Szlovénia és Szlovákia például –, amelyek nem igényelnek segítséget (ma még talán), és vannak, amelyek annál inkább. Egyvalami rögzíthető: ezt a pénzt arra találták ki, hogy a bankszektor a reálgazdaságot, kivált pedig a forgótőkehitelre éhes, termelő kis- és közepes vállalkozásokat az eddiginél könnyebben segíthesse ki.

Befelé? Kifelé?

A helyzet tudniillik az, hogy a hitelezés a javarészt nyugati kézben levő keleti bankszektorban bedugult. A bankközi piacon változatlanul akkora a bizalmatlanság (az egymás csődjétől való félelem), hogy a bankok finoman szólva is bizalmatlanul – óriási csődprémiumok ellenében – hiteleznek egymásnak, nemhogy ügyfeleiknek. Innen nézve ez a 24,5 milliárd nem jelentéktelen pénz.

A legjobb benne az, hogy „befelé” megy a pénz Kelet-Közép-Európába (értve ezen a térség nagyobb gazdaságait, közöttük a magyart is), nem „kifelé”. Ha pedig most azt kérdezik, hogy eddig és most miért ment és megy a pénz „kifelé”, arra viszonylag egyszerű válaszom van. Azok, akik – bankzsargonban szólva – forintban, złotyban vagy épp cseh koronában kiépített „pozícióikat” leépítik, nagymértékben hozzájárulva ezeknek a nemzeti valutáknak az értékvesztéséhez, nem tesznek egyebet, mint – nagyon logikusan – „lefedik” azokat a veszteségeket, amelyeket nem minálunk, hanem odahaza szenvedtek el! Ha valaki egy pillantást vet a londoni, frankfurti stb. tőzsdemozgásokra, tudja, miről van szó.

De a nagyobb falat kétségen felül nem jött össze a múlt hétvégén Brüsszelben. A „keletiek”, akik vasárnap délelőtt külön csúcsértekezletet is tartottak – látván, hogy a gazdag európai társországokon eluralkodik az önzés –, nemhogy 180 milliárdra, gyakorlatilag semmire nem kaptak ígéretet, illetve... Elhangzott egy nagyon lényeges mondat, amely bekerült a csúcs záróközleményébe is. E szerint az „anyabankokat” kisegítő nemzeti kormányoknak nincs olyan jogosultságuk, hogy korlátozzák ugyanezeknek a bankoknak a „leánybankokat” mentő tevékenységét. Értsd: ha történetesen egy osztrák vagy görög bank, amelyik „leányokkal” rendelkezik a szomszédban, mentőkötelet kap a saját kormányától, annak a kötélnek el kell nyúlnia a szomszéd országokig is.

Ez azért nagy probléma, mert a korábbi kommunista országok bankjai szinte mindenütt idegen kézben vannak: zömmel osztrák, német és olasz kézben. (A baltiak skandinávokéban.) De a tulajdonosokat nem az viseli meg, hogy a leánybankok rosszul teljesítenek (a magyarok például remekül), hanem az, hogy ők maguk bajba jutottak. Vagy mint az Amerikából származó „mérgezett” értékpapírok tulajdonosai, vagy mint az elmebeteg módon felduzzasztott ingatlanpiac finanszírozói vagy mint a legkülönfélébb spekulációs üzletek mozgatói stb. Mindegyikük arra számít, hogy a normális üzletvitel kedvéért – ami egyébként emberek tízmillióit érinti – kormányaik kimentik őket. Joggal.

Bankok és leányok

Ilyen mentőakciók – az Egyesült Államok a legjobb példa, de Nagy-Britanniát, Hollandiát, Belgiumot, Németországot is föl lehet idézni – folyamatban vannak pár hónapja. Csakhogy egy ponton kiderült – a kérdéses hely Görögország –, hogy van némi csalafintaság az ügyben. Aki a pénzt adja, kiköti, hogy a pénz csak „otthon” legyen felhasználható. Ezellen lázadtak fel az Európai Unió friss tagországai, mondván (Gyurcsány), hogy itt egyfajta új vasfüggöny épül. Az önzés és a gyöngébbeket sújtó diszkrimináció üli torát, éspedig nem a korábbról megismert katonai-politikai-ideológiai árkok innenső és túloldalán, hanem egyazon szövetségen belül.

(Ehhez egy cinikusan hangzó, mégis tárgyszerűnek szánt megjegyzést fűznék. Mindenfajta gazdasági-pénzügyi nacionalizmus, mindenféle az Európai Unió alapvető normáival szembemenő, rémes protekcionizmus – mint amilyen a Sarkozyé – érthető és méltányolható legalábbis, mert azzal, hogy „én szolidáris vagyok a szomszédommal”, aligha lehet választást nyerni. Azzal viszont, hogy vigyázok az adófizetőim pénzére, igen...)

De ahogy mindig és mindenütt, a dolog érdekessége a belső ellentmondásaiban rejlik. A protekcionizmus kísértetét ugyan Sarkozy támasztotta fel, amikor arra biztatta 6 milliárddal kisegített autógyártóit, hogy hozzák a termelésüket haza, de ugyanő (felmentetvén a protekcionizmus vádja alól, mivelhogy – úgy látszik – vele senki nem mer szembemenni) a rendkívüli csúcsértekezleten feltűnően pozitív álláspontra helyezkedett egy másik, módfelett érzékeny kérdésben. Ez pedig az euró bevezetése azokban az országokban, amelyek nagyon akarják, de egyelőre nem tudják, főként azért nem, mert túl hosszan (két évig) előszobáztatnák őket. Magyarország és Lengyelország a történet két főszereplője.

Információink szerint arról van szó, hogy Sarkozy kifejtette: új helyzet van, amely új megoldásokat igényel. A magyar miniszterelnök egyik munkatársa olyképpen nyilatkozott lapunknak, hogy „immár nem istenkáromlás” az euró bevezetéséhez tapadó feltételeken lazítani, vagy legalábbis erről nyilvános disputát tartani. Ha ezért tartottak rendkívüli csúcsot Brüsszelben, már megérte.

De azt is tudni kell, hogy Angela Merkel, akinél például Orbán Viktor a maga 360 milliárdjával lobbizott, esküdt ellenfele minden osztogatásnak és lazításnak, alapvetően azért, mert semmi plusszal nem akarja terhelni a német adófizetőt. Merkel történetesen azt is ellenzi – és ebben még igaza is lehet –, hogy Kelet-Közép-Európa valamiféle egységes mentőcsomagban részesüljön, mert meggyőződése szerint nem lehet egy csomagba terelni olyanokat, akik tényleg rászorulnak, és olyanokat, akik nem. Alapjában – mint az unió legnagyobb befizetője – ezért mondott nemet nemcsak Orbánnak (bár erről semmit sem olvashattam a Fidesz honlapján), hanem Gyurcsánynak is.

Eurócsatlakozás

Mégis azt kell gondolnom: mindazoknak az országoknak, amelyek lassan megfelelnek az euróövezethez való csatlakozás kritériumainak, talán kevesebb szigort kéne érezniük, mint eddig. Látván nemzeti valutájuk végzetes kiszolgáltatottságát, a lengyelek és a magyarok a legelsők (és a leglelkesebbek) a sorban. Azzal a különbséggel, hogy a lengyel ellenzék (a Kaczyńskiak) gőzerővel fúrják az euró bevezetését, miközben idehaza hasonlót nem lehet tapasztalni.