Hetilap kereső

Aczél Endre írása

A sztálini időkben megszokott szovjet titkolózások derűs igazságmondásoknak tűnnek azokhoz a hírekhez képest, amelyek az észak-koreai „remetebirodalom” – mellesleg: egy friss nukleáris hatalom – diktátorának nagyon ritka külföldi utazásait körítik. Ha hajdanán Budapesten – Herczeg Ferenc Kék rókájának nyitva hagyott rejtélye nyomán – azt kérdezték, „járt-e Cecil a Török utcában?”, manapság a világsajtó azt firtatja: járt-e Kim Dzsongil, a Kedves Vezető a kínai (mandzsúriai) Csangcsunban? S ha igen, vele volt-e 28 éves fia, kiszemelt utódja, Kim Dzsongvun is? ACZÉL ENDRE írása.

Túlzás volna azt mondani, hogy Kim Dzsongil, aki tizenhat éve áll Észak-Korea élén – erre is épp húsz évet kellett várnia, mert apja, Kim Irszen, a Szeretett Vezér még 1974-ben nevezte őt meg utódának –, nagyon szívesen látott vendég volna a világ sok országában. Épp ellenkezőleg: a szomszédos Kínán kívül, ahol féltucatszor megfordult, mindössze egyszer vonatozott át Putyin Oroszországán. (Repülőgépre nem száll. Soha szóba nem jött, hogy a maradék kommunista elvtársakat – akár Vietnamban, akár Kubában – meglátogassa.)



Most arról szól a mese, hogy bemutatta gyermekét Hu Csin-tao kínai elnöknek. Éspedig ott, ahol az utódjelölt nagyapja, a Szeretett Vezér állítólag iskolás éveit töltötte. A mandzsúriai Csilin tartományban, amelynek székhelye a hétmillió ember lakta Csangcsun. És nem mellesleg: ahol (hol is?) ő maga nevelkedett, legalább általános, de inkább középiskolás koráig.

A dinasztia

Dacára annak, hogy a hivatalos észak-koreai történetírás minden „Koreán kívüli” dolgot tagad – Kim Irszen a második világháború kellős közepén, amikor Korea Japán gyarmata volt, nem a Szovjetunióban lapult, hanem egy gerillatábort irányított a Pektu hegységben, s itt született meg fia is, nem pedig Sztálin gyámsága alatt –, ez a mostani, „szentimentális utazás” visszaigazolja a származási és neveltetési gyanúk megalapozottságát.

Arra is van válasz, miért épp most kerített sort erre a Dzsongil&Dzsongvun-dinasztia. Phenjanban eldöntötték, hogy szeptemberben pártkongresszust tartanak, ahol „újjáválasztják a párt vezetőségét”. Nincs a világon olyan Korea-szakértő, aki ne arra tippelne, hogy ez az „újjáválasztás” a nagyon ifjú (állítólag Svájcban nevelkedett, a nyilvánosság előtt soha nem mutatkozó) Dzsongvun pozícióba helyezésével végződne. Ami lehet utódjelölés (a 68 éves elnök-papa évek óta gyengélkedik, állítólag túlélt pár infarktust), de lehet magas tisztségbe helyezés is.

Szögezzük le sietve: a kínaiaknak nem mindegy. Ők Észak-Korea protektorai, katonailag, politikailag és főként gazdaságilag. A legkevesebb, ami elvárható tőlük, hogy szeretnék tudni, kivel lesz a jövőben dolguk. De óvnék bárkit attól, hogy az ötvenes évek Kelet-Európájában keressen párhuzamot. Aztán ráakadjon, mondjuk, egy olyanra, hogy Sztálin utódai a teljes magyar vezetést Moszkvába rendelik, Rákosit leváltatják a kormányfői székből, s helyére Nagy Imrét „jelölik”.

A kínai–észak-koreai viszony sokszorta bonyolultabb ennél. Phenjan többszörösen bizonyította önjáró voltát: nemcsak azzal, hogy atomhatalommá fejlesztette magát; nemcsak a dinasztikus hatalomgyakorlással és az ország teljes zártságának érintetlenül hagyásával; nemcsak az amerikaiak, a japánok és a dél-koreaiak szüntelen „froclizásával” – hanem a Kína által megvalósított, nevében kommunista, tartalmában teljesen kapitalista gazdasági átalakulás teljes elutasításával is.

De ha baj van, Kimék csak Kínára támaszkodhatnak. Túl olyan szimbolikus gesztusokon, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa Kína vétója miatt soha nem képes őket annyira büntetni, amennyire a többség szeretné, alul- és félremenedzselt gazdaságuk rendre kínai mentőövekre szorul. Ezt pedig a gazdag szomszéd nemcsak azért dobja nekik oda, mert szereti őket (egyáltalán nem szereti), hanem praktikus okokból. Az egyik ok a térségi egyensúly. A másik prózaibb. Egy huszonhárom milliós országról van szó, amely ha összeomlik, annak minden terhe Kína nyakába szakad.

Hadgyakorlat

A kínaiaknak ahhoz sehogy se volna erejük, kedvük még kevésbé, hogy hozzájuk menekülő koreaiak millióit juttassák fedélhez, táplálják és eltartsák. Lidérces álmaikban mindig ilyen jövőkép jelenik meg. Fogadni mernék, most arra „bankolnak”, hogy hátha a legifjabb Kim képes lesz elszakadni az atyák csökött sztálinizmusától, és arra az útra lépni, amelyre ők léptek harminc évvel ezelőtt.

Visszatérve a rejtélyekkel övezett csangcsuni (sőt Mandzsúria más körzeteit is érintő) túrához. A hivatalos észak-koreai és kínai sajtó lapzártáig egyetlen szóval sem említette a Kimek (pláne nem a legifjabb) hirtelen jött kínai látogatását, amely egyébként a kínaiakkal jó viszonyban levő dél-koreai sajtó szerint – tényként kezelendő. Ilyenformán a sietségre sincs magyarázat, arra nevezetesen, hogy Kim Dzsongil, aki örömest fotóztatja magát amerikai politikusokkal, miért hagyta el Phenjant épp akkor, amikor Carter volt amerikai elnök odaérkezett, kiszabadítandó egy szerencsétlen amerikai elítéltet.

Habár magyarázat, az van. Nemcsak a szeptemberi pártkongresszusról való tájékoztatás, hanem nyilván Hu Csin-tao kínai elnök időbeosztása is. Hírlik, Hunak, aki épp Mandzsúriába készült nyaralni, „csak” most volt ideje arra, hogy a koreaiakkal találkozzék. Egyszóval a kínaiak kér(het)ték, hogy a két Kim most jöjjön, ha akar.

De van ezzel ellentétes magyarázat is. Nevezetesen: Kim Dzsongil szándékosan kerülte el Cartert, hogy ezzel is kifejezésre juttassa haragját az épp lezajlott amerikai–dél-koreai közös tengeri hadgyakorlat miatt. Ha ez igaz, akkor a történetben van egy furcsa csavar. Tudniillik Obama elnök tanácsadói között is akadtak számosan, akik úgy gondolják, hogy más módon is lehetett volna „üzenni” a kardcsörtető észak-koreaiaknak. Nem az övékére hajazó kardcsörtetéssel. Érdekes módon ez egybevág a kínai gondolkodással. A kínaiak is zokon vették a Sárga-tengeren megrendezett haditengerészeti parádét, de nem a katonai fenyegetettség, hanem az időzítés miatt.

Bekerített vár

Hogy nyersen fogalmazzak: Peking szerint Washington ostoba. Ahelyett, hogy hagyná a szeptemberben esedékes észak-koreai „dinasztiaváltást” rendben, békében lezajlani, ennek minden, reményt adó következményével együtt, fokozza a „bekerített vár” érzetét az észak-koreaiakban. Ami esetleg azzal végződhet, hogy a békés átmenetet Phenjan elnapolja, s ezzel együtt az Észak-Korea „atomfegyvermentesítését” célzó pekingi tárgyalások felújítását is, noha a déliek már nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az északiak – előfeltétel gyanánt – bocsánatot kérjenek egy déli hadihajó, a Csönan tavaszi elsüllyesztéséért.