Hetilap kereső

Aczél Endre írása

A gazdag Nyugat elbukott azon a vizsgán, amelyet gazdasági-pénzügyi világválságnak neveznek, Kína viszont remekül jött ki belőle. Mit kéne tehát tanulnunk? – kérdik a kínaiak.

A 15. század elején nem a spanyoloknak, a portugáloknak, az angoloknak vagy épp a velenceieknek, hanem a kínaiaknak volt a legnagyobb tengeri flottájuk. A ma is nemzeti legendának számító Cseng Hö admirálist – több száz hajóval, több tízezer tengerésszel – a császár jó néhány alkalommal elküldte felfedezőutakra, egészen Arábiáig, sőt Kelet-Afrikáig. Cseng hajói ajándékokat vittek az újonnan megismert országokba: aranyat, ezüstöt, selymet és porcelánt. Cserébe általában állatokat kaptak: zebrákat, tevéket, zsiráfokat, struccokat, némi elefántcsontot. Negyed évszázadnyi kalandozás után a regnáló Ming császár úgy döntött, hogy az expedíciók feleslegesek, mert a Mennyei Birodalomnak senkitől semmi tanulnivalója nincsen. Föl is oszlatta a hatalmas flottát. Most, hatszáz év múltán a kínai öntudat megint magasan szárnyal. A gazdag Nyugat elbukott azon a vizsgán, amelyet gazdasági-pénzügyi világválságnak neveznek, Kína viszont remekül jött ki belőle. Mit kéne tehát tanulnunk? – kérdik a kínaiak. ACZÉL ENDRE írása.

Kétségtelen: a kínai vezetés ma „egy oktávval magasabban” ad hangot sérelmeinek, mint tette ezt egy évvel vagy kettővel ezelőtt. Kellő illusztráció ehhez, hogy amikor nyilvánosságra került az Egyesült Államok és Tajvan között tervezett, hivatalosan is engedélyezett sokmilliárdos fegyverüzlet, Peking nem egyszerűen tiltakozott, hanem fölmondta a rendszeres katonai-politikai konzultációkat Washingtonnal. Sőt azt is jelezte, akár „kiszáll” a legérzékenyebb nemzetközi válságtémák (Irán, Észak-Korea) közös megoldásából, ha újabb sérelem éri, nevezetesen: ha Obama elnök fogadja a dalai lámát.



Súlyos dolgok ezek. Világpolitikai egyensúlyhelyzeteket fenyegetnek. Valóságos erőfitogtatásnak hatnak, ilyesmit legutóbb a hidegháború éveiben, szovjet részről tapasztaltunk. Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy Kínának ugyan messze nincs olyan nukleáris arzenálja, mint amilyen a Szovjetuniónak volt, viszont minden rakétánál nyomósabb eszközök vannak a kezében. Dollárszázmilliárdok, amerikai adósságlevelek ugyanilyen mennyiségben. Eldöntötte, nem hagy magával cicázni, noha tudja, hogy először is: az Egyesült Államokat 1979 óta törvény kötelezi Tajvan védelmi képességének fenntartására. Másodsorban tudja azt is, hogy olyan zord időkben, mint a maiak, az Obama-kormány nem vehet el hatmilliárd dollárt fegyvergyártó cégektől, mert ezzel munkahelyeket rombol le ahelyett, hogy munkahelyeket teremtene.

Amerika hitelezője

Tudja végül, hogy ha a dalai láma felbukkan a Fehér Házban, az semmilyen következménnyel nem jár Tibet hovatartozására nézve – habár itt van némi aggályom. A tibetiekben, dacára annak, hogy a kínai kormány valóban dollárok milliárdjait költi a fölemelésükre, lett légyen szó infrastruktúráról, lakásépítésről, nomádok letelepítéséről, vállalkozások bátorításáról, még mindig erősebb a nemzeti és kulturális önazonosság, sőt az igazi autonómia iránti elkötelezettség, mint a Peking iránti lojalitás. Obama éppenséggel adhat némi lelki bátorítást annak, ami a kínaiak szemében közönséges szeparatizmus, s mint ilyen akár a legbrutálisabb eszközökkel is elfojtandó.

Nem vitás, hogy miután a kínaiak a válságmérleg megvonása után száz százalékig igazolva látják önmagukat – politikailag, gazdaságilag, pénzügyileg, minden formában, végtére is a siker az egyetlen mérce, nemdebár? –, eldöntötték, hogy meghátrálásra kényszerítik az amerikaiakat. Ebből egyikükre nézve sem származhat semmi jó. A gazdasági fegyverek bevetése után végképp nem. Sajnálatos módon sokasodó jelek vallanak arra, hogy védővámok és szankciók követik egymást mindkét oldalon, arcul köpve a szabad kereskedelemről vallott és mindkettejük által nemzetközi szerződésekben vállalt elveket.



Én valamennyit a politikai bosszú formájának tekintem, de a felelősség nagyobb része föltétlenül az Egyesült Államokat terheli. Itt nem Tajvanról és nem a dalai lámáról, nem a kínaiak szándékos provokálásáról van szó, hanem arról, hogy Amerika politikai és gazdasági elitje sehogyan sem tud megbékélni Kína vitathatatlan fölemelkedésével. A világ „egyetlen” szuperhatalma számára megmagyarázhatatlan jelenség, hogy ez a kommunista népköztársaság miként vált csöndben (Németországot megelőzve) a világ első számú exportőrévé. Miként lett Amerika legnagyobb hitelezőjévé. Miként oroz el energiakincseket ott – Közép-Ázsiától Afrikáig –, ahol voltaképp őt illetné meg az elsőbbség. Miként halmoz fel egyre nagyobb és nagyobb többleteket az Amerikával folytatott kereskedelemben. Miként tud önnön szegénységére hivatkozva jelentéktelen befizető lenni egyfelől, s döntő szót követelni magának másfelől. Centiméterekre vagyunk attól, hogy az Egyesült Államok a bosszú, a megtorlás eszközeit fontolgassa, akár elvakultan is, holott elvileg tisztában kéne lennie azzal, hogy az általa istenített globalizáció nemcsak Kínát, hanem például Indiát, Brazíliát s – ha kisebb mértékben is, de – Oroszországot is a létező riválisok sorába emelte...

Vádak és vámok

Az amerikai kormány természetesen megteheti, hogy állandó dömpingvádakkal illesse a kínaiakat, és büntetővámokat vessen ki. De mivel a kínai piac – kivált távlatosan – nem kevésbé fontos az amerikaiaknak, mint a kínaiaknak az amerikai, joggal számíthatnak arra, hogy minden ilyen, az amerikai kongresszus támogatását élvező rendszabály viszonválaszt kap. Tény, hogy az amerikai piac nyitottabb a kínaiak előtt, mint fordítva, de kétlem, hogy erőszakkal változtatni lehetne ezen. (Különösen úgy, hogy az amerikai államháztartási deficiteket kínai kincstárjegyvásárlásokból fedezik.) A kínai államnak rettenetesen sok fölös pénze van, de illene tudomásul venni a kínai vidéki szegénység (átlagban évi hétszáz dolláros fejenkénti jövedelemmel) tényét, következésképp egy felzárkózni akaró országnak több védenivalója van, mint annak, amelyik az említett jövedelmi szintet majdnem százszorosan meghaladja.

Tajvan és Tibet ára

Érdekes, hogy a „szélsőjobboldaliként” elkönyvelt George W. Bush idején majdhogynem simán alakult az, amit a londoni The Economist a mai, sőt sokkal inkább az eljövendő világ legfontosabb kapcsolatrendszerének nevezett. Az, hogy a dolgok megfordultak, nem a liberális Obama, hanem – mondjuk így – a korábban vázolt körülmények vétke. A feleknek egy teendőjük van: közösen rendbe tenni a dolgokat, már amennyire ez lehetséges, és nem a lovak közé vetni a gyeplőt.



Én az Egyesült Államok elnökének helyében azon gondolkodnék el a legmélyebben, hogy mi van akkor, ha az önérzetükben, öntudatukban megsokszorozódott kínaiak nem lesznek hajlandók együttműködni Irán vagy Észak-Korea megfékezésében; ha nem veszik ki a részüket (ahogyan elvárható volna tőlük) az üvegházeffektusok lecsöndesítésében; ha nem vennék ki a gazdasági erejükkel azonos mértékben a részüket abból, amit global governance-nak (világpolitikai hatalomgyakorlásnak) neveznek. Akkor nagyon nagy baj lesz. Sem Tajvan, sem Tibet nem ér meg annyit, hogy ez bekövetkezzék.

Igen, mostantól egy nagyban felértékelődött Kína a partner, de partner. Nem ellenség, nem ellenfél, hanem olyasvalaki, aki nemzetinek mondott ügyeiben maximális empátiát vár el attól a szuperhatalomtól, amelynek folyamatosan hitelez, ám amelynek a piaca nélkül önmaga is nehezen tudna meglenni. Sőt, vélem, sehogyan sem. De ez a képlet, mint utaltam rá, megfordítható.