Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Bizalmas iratban követelt sok, még több katonát a Pentagontól Stanley A. McChrystal tábornok, az Afganisztánban állomásozó nemzetközi és amerikai erők főparancsnoka. Az irat tartalmát kiszivárogtatták. E hét eleje óta közbeszéd tárgya Washingtonban, hogy a tábornok komor jóslata szerint az „afgán háborút” akár el is lehet veszíteni – hacsak nem érkezik még pár tízezer amerikai katona a helyszínre. Obama elnök egyelőre nem lát világosan a követendő stratégia kérdéseiben (mit? mennyit? mire? mikor?), tehát habozik. De meglepő volna, ha az eddig bálványozott McChrystal kérésére nemet mondana. ACZÉL ENDRE írása.

Aki megélte a vietnami háborút, nehezen szabadul a párhuzamosság gondolatától. Katonai és politikai értelemben. Minél inkább romlott a harctéri helyzet, annál több és több katonát követeltek az amerikai tábornokok otthonról, egészen addig, amíg el nem jutottak a félmillióig. Annak idején is tömegével kerültek az egymást követő elnökök (Kennedy, Johnson, Nixon) kezébe olyan típusú „helyzetfelmérések”, amelyek rendre az amerikai katonai erő növelésében látták a győzelem egyetlen zálogát. És ugyancsak: lábjegyzetként, „csillag alatt” jöttek elő azok a jövendölések, hogy mindeközben az amerikaiak által támogatott vagy inkább fenntartott dél-vietnami rendszer katonai s biztonsági erőinek is „arányosan” meg kell erősödniük, mert ha nem, akkor félmillió amerikai sem lesz elég.

Korrupt rendszer

Most mindez ismétlődik. A párhuzam abban is kitapintható, hogy az Egyesült Államok – tágabb értelemben a nemzetek Afganisztánban is jelen levő katonai közössége (csaknem 35 ezer nem amerikai katona) – egy népszerűtlen és korrupt politikai rendszert támogat. Élén azzal a Hamid Karzai elnökkel, aki a múlt hónapban megejtett elnökválasztáson nyilvánvaló csalásokkal és korrupt módszerekkel került riválisai elébe.

2001. szeptember 11. után, amikor Amerika szétverte az Al-Káida-féle terroristáknak otthont, védelmet, kiképzőhelyet nyújtó afganisztáni iszlamista (tálib) rendszert, a nyugatos, de erős törzsi gyökerekkel rendelkező Karzainál alkalmasabb embert nem is találhattak az „új Afganisztán” vezetésére. Az elnökről azonban az évek során az derült ki, hogy megbízhatatlan, néha kezelhetetlen, ám a családja anyagi gyarapodására annál jobban ügyelő szövetséges, aki alá hiába „tolnak oda” mindent – pénzt, paripát, fegyvert –, képtelen útját állni az iszlamisták újjászerveződésének, térnyerésének. Az elmúlt egy évben a tálibok olyan veszteségeket voltak képesek okozni az amerikaiaknak és a nemzeti erőknek, amelyek arányaikat tekintve jócskán felülmúlják a 2001 és 2008 között elszenvedetteket.

Politikai értelemben tehát az a nagy baj, hogy hiába a dollármilliárdok, hiába bő százezer külföldi és majdnem ugyanannyi afgán katona (s majd másfél százezer afgán rendőr), a Karzai-rendszer tehetetlensége az afgánokban nem azt az érzületet erősíti, hogy országuk halad előre, hanem azt, hogy egyre inkább minden úgy van, ahogy volt, uraik idegen hatalmak korrupt kedvencei.

Mindezt előrebocsátva azonban azt kell mondanom, hogy a Vietnam–Afganisztán-párhuzamok inkább a látszat síkján állják meg a helyüket. A „tálib lázadásnak” – így nevezik hivatalosan – nincs olyan hátországa, mint amilyen a dél-vietnami kommunista gerillamozgalomnak a Ho Si Minh-féle Észak-Vietnam képében volt. Sőt, ha a pakisztáni–afganisztáni északi határvidéket nem számítjuk (igaz, annál keményebb terep alig van a világon), semmilyen sincsen.

Hasznos gazember

Továbbá: a tétek is alapvetően különböznek. Annak idején Amerika a „kommunista világ” ázsiai térhódítását remélte megelőzni Vietnamban, de a vietnamiak soha nem küldtek terroristákat az Egyesült Államokba, soha nem funkcionáltak egy olyan globális veszély forrásaként, mint a tálibok. Velük kapcsolatban még csak fel sem merült, hogy Amerika, amerikai életek biztonságát veszélyeztetik közvetlenül. Ilyenformán minden további következtetésnek abból kell adódnia, hogy Obama elnök kérlelhetetlenül kiáll az Amerikára, tágabb értelemben az egész nyugati közösségre leselkedő iszlamista veszély elhárítása mellett. Afganisztán nem válhat még egyszer az Al-Káida otthonává.

Jövendölésem tehát az, hogy McChrystal meg fogja kapni azt, amit kér, még akkor is, ha a „háborús kifáradás” részben az amerikai politikusokon, részben nyugati szövetségeseiken is erőt vesz.

Ha a számokat egybevetjük, katonai értelemben nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a tálib lázadók felmorzsolása. Számukat 15-20 ezerre becsülik; legalább tizenötszörös túlerő áll velük szemben. Politikai értelemben sincs kiúttalanság, végtére is minden brutális tálib fenyegetőzés ellenére az afgánok többsége részt vett az elnökválasztáson, leadta szavazatát Karzaira vagy riválisaira. Bizonyosan igaza van McChrystalnek, amikor azt mondja bizalmas feliratában, hogy „a helyzet súlyos, de a siker még mindig elérhető”.

Mégpedig – ahogyan látom – továbbra is Karzaival. Nálánál jobb ötlete az amerikaiaknak (és tegyük hozzá, az Afganisztánban többséget alkotó pastu népközösségnek) változatlanul nincs. „Hasznos gazember” – szokták volt mondani az ilyenre. Pillanatnyilag azonban még tartós a politikai bizonytalanság.

Tálib módszerek

A választási csalások annyira nyilvánvalóak minden külföldi, sőt afgán monitoringszervezet szerint, hogy a leadott szavazatok 10 százalékát újranézik, ellenőrzik. Ha kiderülne, hogy valóban van minimálisan egymillió „holt lélek”, aki Karzaira „szavazott”, akkor az a bizonyos 54,3 százalék, amellyel a hivatalban levő elnök megnyerte a választást, visszazsugorodhat 50 százalék alá. Amely persze így is sokkal-sokkal több, mint egyes számú riválisáé, Abdullah Abdullah volt külügyminiszteré, de nem elég ahhoz, hogy ne kelljen második fordulót tartani. Az viszont a beköszöntött ősz és a közelgő, szokás szerint igen kegyetlen tél miatt csak jövő tavasszal volna lehetséges.

Ehhez képest érdekes, hogy a CIA igazgatója egy múlt heti rádióinterjúban már „győztest hirdetett”, mondván: ha érvénytelennek bizonyul is pár szavazat, attól még Karzai a vitathatatlan nyertes.

Addig is: a tálibok roppant egyszerű módszerekkel dolgoznak. A papok – nincs kőkorszakibb alakulata a világnak, mint az iszlám alsópapság – azt sugallják az embereknek, hogy a Korán a „keresztesek” kiirtását parancsolja a hívő muszlimoknak. Omar molla, a tálibonak – Oszama bin Ladenhez hasonlóan – a pakisztáni határvidéken rejtőző „szellemi vezetője” viszont a „gyarmatosítók” végét jósolta egy minapi nyilatkozatában, utalva arra, hogy az afgánoknak mindig sikerült megszabadulniuk az idegen hódítóktól, lettek légyen azok britek, szovjetek vagy amerikaiak.

Hazudik, aki azt mondja, hogy a tökéletesen iskolázatlan, elmaradott, egy afféle vegyes civilizációba emelkedő, törzsi keretek között élő, a helyi félfeudális viszonyoknak (és a kábítószerexportnak) alárendelt afgánok körében ezek a részben vallási, részben hazafias érvek hatástalanok. A Los Angeles Times úgy tudja, hogy ennek a szellemi méregnek a hatástalanítása végett Washington most a CIA-t mozgósítja, a „terepen” dolgozó, az afgán társadalomba beékelődött ügynökeinek megsokszorozásával. Meglátjuk, mire jutnak.