Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Douglas MacArthur kirúgása óta nem volt akkora konfliktus az Egyesült Államok polgári és katonai vezetői között, mint most, június utolsó hetében, amikor Barack Obama elnök leváltotta az Afganisztánban harcoló amerikai erők „engedetlen” főparancsnokát, Stanley McChrystal tábornokot. A két konfliktus közötti különbség fajsúlyos ugyan – MacArthur erősen bírálta Truman elnök koncepcióját a koreai háború idején, McChrystal csak megvető megjegyzéseket tett vezető politikusokra –, de bizonyos párhuzamosság felfedezhető. Mindkét ünnepelt és közszeretetnek örvendő tábornokból feltört az utálat azokkal szemben, akiket az alkotmány föléjük rendelt, lévén a fegyveres erők fölött kemény civil kontroll. Azt hitték, annyira nélkülözhetetlenek, hogy megengedhetik maguknak a politikusok ostorozását. Tévedtek. ACZÉL ENDRE írása.

McChrystal története finoman szólva is bizarr. Nem a The Washington Post oknyomozó riporterei bukkantak rá egy fergeteges sztorira, mint a Watergate-ügyben, még csak nem is a nagy televíziós csatornák riporterei robbantottak jelképes bombát a tábornok alatt. A cikk, amely egy viszonylag alig ismert újságíró, bizonyos Michael Hasting neve fölött látott napvilágot, s amely McChrystal szájába adott olyan mondatokat, hogy az elnök „meg van félemlítve”, Biden alelnök „egy senki, Holbrooke pakisztáni/afganisztáni különmegbízott pedig egy bohóc”, a Rolling Stone című rockmagazin terméke volt.

A címlap: Lady Gaga

A lap szerkesztői maguk se igen lehettek tisztában azzal, hogy milyen mérges kincs bújik meg a lapban, mert a címlapsztori egyáltalán nem a tábornokról és az afganisztáni háborúról szólt. Hanem Lady Gagáról, a popsztárról, ki a magazin borítóján majdnem mezítelenül jelent meg, ám ruha helyett csüngött az oldalán két géppisztoly. Csak a címlap alján bukkant fel egy „egysoros beharangozó”, éspedig azzal a szöveggel, hogy „Obama tábornoka elmondja, miért veszíti el a háborút”.



Hasting egy teljes hónapon át interjúvolgatta McChrystal tábornokot. Senki sem érti, hogy az afganisztáni főparancsnok miért éppen a baloldaliságáról és szabadosságáról ismert rockmagazin emberét engedte olyan közel magához, mint egyetlen más újságírót sem. Szinte szabad bejárása volt hozzá Hastingnek, hosszú napokat töltöttek együtt Európában és Afganisztánban, de – és ez az igazi rejtély – föl sem merült, hogy az újságírónak mit szabad, és mit nem a tábornok szájába adnia. Holott vezető politikusok esetében ez aranyszabály, katonák esetében pedig duplán az. Ilyenformán a Rolling Stone vált azzá a fórummá, ahol McChrystal szabdjára ereszthette dühét és frusztráltságát. Mely utóbbi abból táplálkozott, hogy Washingtonban minden politikus érteni látszott Afganisztánhoz, mindenki mindenbe bele akart szólni, Holbrooke például e-mailek tömegével bombázta őt.

Pedig hite szerint egyedül neki volt használható koncepciója. Ő írta át a háború „forgatókönyvét”. Ő találta ki, hogy a szövetségeseknek – élükön a csakhamar 100 ezer fős (!) amerikai kontingenssel – nem egész Afganisztánt kell meghódítaniuk, hanem minden erejüket a tálib lázadók déli és délkeleti fészkeinek pacifikálására kell fordítaniuk. Az ő leleménye volt, hogy radikálisan csökkenteni kell a bombázásokat, mert a polgári áldozatok növekvő száma csak elidegeníti a lakosságot. Ő mutatott fel sikereket abban, hogy az amerikai katonák egyfajta „tereptisztítók” legyenek az afgán katonai és rendfenntartó erők, a civil hatóságok előtt. Az afgánok kezelésében elődeinél sokkal civilizáltabb katonai kultúrát mutatott fel. A honi sajtó előbb dicsérni, majd hovatovább isteníteni kezdte őt.

Nem igazán jó okkal. Az afgánok túlnyomó többsége szabadulni szeretne ugyan a táliboktól meg az Al-Káidával dokumentált kapcsolatot tartó más, iszlamista lázadóktól, de két oknál fogva sem tud igazán az ország újjáépítésére fölesküdött „idegenek” és a Karzai-kormány mellé állni. Az egyik ok az, hogy mindenki tudja: az amerikaiak előbb-utóbb hazamennek, ahogy soknemzetiségű szövetségeseik is, a tálibok viszont maradnak. Ha vezetőiket sorban leöldösik, ha soraikat súlyosan meggyengítik, akkor is feltámadnak, hiszen a közel tíz éve kihirdetett „teljes vereség” után is lassan talpra álltak.

A másik ok az amerikaiak által életre hívott és kitartóan támogatott Karzai-rendszer gyógyíthatatlan korruptsága, az itt elköltött dollármilliárdok nagy részének szétfolyása az uralkodó elit és a különféle helyi hatalmasságok, hadurak kezén. Akik egyébként a drogüzlettől kezdve a magánhadseregek közötti fegyverforgalomig minden vállalkozásban benne vannak. Az egyszerű afgánok legalább harmadát ugyanaz vonzza a tálibok, e „kőkorszaki” iszlamista megszállottak felé, mint a kilencvenes évek elején: ők legalább nem korruptak.

Írás a falon

A tragédia az, hogy ha az amerikaiak és Karzaiék mögött nincs tömegtámogatás, akkor a tíz éve tartó afgán „hadjárat” bukása, egyszersmind a működőképes afgán polgári rendszer illúziójának szertefoszlása szinte biztosra vehető. A teljes műszaki-technikai fölényből származó helyi és átmeneti katonai sikerek azonban nem fedhetik el – ahogyan mondani szokás – „az írást a falon”.

De a remény hal meg utoljára. Igencsak borítékolható, hogy Obama – aki a botrányig teljes mellszélességgel kiállt McChrystal mellett, majd, nem lévén más választása, kijelentései miatt leváltotta őt – nem fogja elsietni a 2011 júliusára bejelentett „fokozatos” kivonulást Afganisztánból. Egyelőre megmondhatatlan, hogy az milyen lépésekben és mértékben fog megvalósulni. (Inkább megmondható, hogy a szövetségesek java része, élükön a britekkel, hátat fordít a háborúnak.) Amerikának ugyanis hatalmas felelőssége van. Részint önmagával, részint a térséggel szemben. Először is: ha a tálibok visszahódítják Afganisztánt vagy annak nagyobbik részét mint az Al-Káida kiképző-, tervező- és utánpótlási bázisát (a meglevő pakisztáni, jemeni, szomáliai „pontok” mellé), akkor Amerika felkészülhet akár egy újabb szeptember 11-re. Az Oszama bin Ladenek és Omar mollák elszántsága töretlen, aki ezt alábecsüli, történelmi tévedést követ el.

Másodszor, sőt, leginkább: ha az amerikaiak sebtében kivonulnának, és a Karzai-rendszer összeomlana, akkor Afganisztánban olyan polgárháborús helyzet teremtődne, amelynek a hullámai átcsapnának az összes szomszédos országra, és a volt közép-ázsiai szovjet köztársaságok közbejöttével sebesen elérnék Oroszország határait is. Nem bizonyos, hanem általános értelemben mondható el: az afgán stabilitás, bárki őrizze is, mindent felülmúló érdek. Véleményem szerint a dolgoknak ezt a tágabb összefüggését az afgán hadjáratban részt vevő országok kormányainak eddig nem sikerült kellőképpen kommunikálniuk saját állampolgáraik felé. Ideértve a magyar közvéleményt is.

Súlyos, de nem halálos

Most nincs „új helyzet”. McChrystal ment ugyan, de vélhetően az ő forgatókönyvét fogja utóda, David Petraeus tábornok is végrehajtani. Petraeus egyébként az „iraki háború hőse”, egy ideig-óráig elveszettnek tűnt háború nyertese, aki nyilván képes levezényelni az afganisztáni hadjáratot is. A reményt most őbelé kell helyezni, és várni az őszre, amikor az amerikaiak 30 ezer, újabban odavezényelt katonával megindítják a rohamot a minden szempontból kulcsfontosságú Kandahár tartomány ellen, s halálos csapást vélnek mérni a tálibokra.

Sajnos azonban sok csapás lehet súlyos, sőt még súlyosabb, de a történelmi tapasztalat szerint egyik sem halálos. A tálibok afgánok, és a saját hazájukban vannak.