Hetilap kereső

Kasza László írása

Rossz nyelvek szerint Angela Merkel azért vitte kabinetjének tagjait közös kormányülésre Párizsba, mert remélte, hogy legalább idegenek előtt nem veszekednek a keresztény–liberális koalíció 100. napján. Számítása bejött: a miniszterek rendesen viselkedtek. De amikor hazatértek Berlinbe, ott folytatták, ahol abbahagyták. KASZA LÁSZLÓ helyzetképe.

Németországban általános a vélemény, hogy a háború óta kormány ilyen rosszul nem kezdte működését, mint a mostani. Száz nappal megalakulása után a választók 55 százaléka elégedetlen a koalíció munkájával. Pártokra lebontva az elégedetlenség foka: CDU: 65, CSU: 69, FDP: 80 százalék. Merkel kancellár asszony viszont változatlanul az ország legnépszerűbb politikusa.

Első pillantásra érthetetlen a rossz eredmény. Minden adva volt a harmonikus munkához. A keresztény pártok örültek, hogy négy év után végre maguk mögött hagyták a szociáldemokratákkal kötött kényszerházasságot. A liberálisok boldogok voltak, hogy tizenkét év múltán ismét kormányra kerültek. Mindkét fél ideálisnak tartotta új partnerét.

A külügyi újonc

A koalíciós tárgyalások azonban kijózanítóan hatottak. Új érvekkel táplálva kerültek napvilágra a pártok közötti ellentétek. Világossá vált, hogy a sokszor dogmatikusan konzervatív CSU, amely a legtöbb szavazatot veszítette, rosszul viseli a választási sikertől megrészegedett liberálisok (15 százalék, a legjobb eredmény a háború óta) lenéző, arrogáns viselkedését. Ez az ellentét azonban nem akadályozta meg a két kis pártot abban, hogy ne csak egymás ellen ágáljanak, hanem közösen lépjenek fel a nagy CDU omnipotenciája ellen. Más és más meggondolásból, de együtt követeltek nagyarányú adócsökkentést. Ezt – tekintettel a gazdasági válság következtében kialakult óriási államadósságra – a CDU ellenezte. Angela Merkel kitartó rábeszélésére megkötötték ugyan a koalíciós kompromisszumot, de amikor becsukták maguk mögött a kancellári hivatal ajtaját, másképp interpretálták egyes pontjait.



Mindenekelőtt az FDP új öntudatra ébredt elnöke, Guido Westerwelle táncolt ki a sorból. Úgy érezte, azonnal éreztetni kell országgal-világgal, hogy ő az új külügyminiszter. Első külföldi útja nem Párizsba vezetett, ahova hagyományosan elsőként indultak a német külügyminiszterek, hanem Varsóba. A franciák persze megsértődtek. A külügyi újonc aztán nyilvános beszédben nem a német kormány hivatalos álláspontját, hanem a lengyel véleményt képviselte a hazájukból elüldözött európai kitelepítettek alapítványának ügyében.

Westerwelle ellátogatott Ankarába is, ahol nagyvonalúan ígéretet tett Törökország EU-felvételére. Amikor egy újságíró felhívta a figyelmét arra, hogy Berlin eddig elzárkózott ettől, és csak „speciális társ” szerepet ajánlott Ankarának, önérzetesen válaszolt: „Nem rövidnadrágos német turista áll önök előtt, hasán fényképezőgéppel, hanem az ország külügyminisztere. Amit mondok, az úgy is van.”

Ennyi elég volt Angela Merkelnek ahhoz, hogy magához kéresse külügyminiszterét. Egy magát megnevezni nem kívánó diplomata így írja le a „tipikus Merkel-stílusban” lezajlott beszélgetést. A kancellár asszony íróasztala mögött ülve fogadta Westerwellét. „Foglaljon helyet, miniszter úr! Kérem, olvassa el a megjelölt passzust.” Átnyújtotta az alkotmányt, amelyben alá volt húzva, hogy az ország külpolitikai irányát a kancellár határozza meg, amit a külügyminiszter végrehajt. „Világos, miniszter úr?” „Igen, de...” – próbált válaszolni Westerwelle, de Angela Merkel felállt: „Erről nincs több mondanivalóm, miniszter úr.” Átment az asztal másik oldalára, és karon fogta a sápadt Westerwellét: „Gyere, Guido, üljünk át egy kényelmes fotelba, és igyunk meg egy kávét...”

A másik – koalíción belüli – problematikus figura Horst Seehofer bajor miniszterelnök. Őt nem a választási siker kapatta el. Ellenkezőleg. Pártjának rossz szereplése tette agresszívvá. Csupán 44 százalékot kapott az a CSU, amely fél évszázada biztos többséggel irányította a tartomány politikáját. Seehofer azt gondolja, hogy hangsúlyozott konzervatív, sokszor dogmatikus politikával tudja visszanyerni választóit. Ezért követelt – Westerwelle mellett – saját pártjának is egy kancellárhelyettesi posztot.

Az arrogáns bajor

Erre Angela Merkel a kezébe nyomta az alkotmányt, amelyben megjelölte a mondatot: „A kancellárnak egy helyettese van. Világos, Seehofer úr?” Aztán kávézás közben javasolta az alaptörvény tanulmányozását az új kormánytagoknak is.



De az eddigi legnagyobb és még mindig tartó koalíciós ellentét akkor robbant ki, amikor Westerwelle azzal vádolta a szociális segélyre szoruló munkanélkülieket, hogy nagy részük nem is akar dolgozni, hiszen nem vállal közmunkát sem. Bocsássuk előre: van igazság abban, hogy a mostani rendszer nem serkenti álláskeresésre azokat a munkanélkülieket, akik két gyerek után annyi támogatást kapnak, amennyit a közmunkáért kapott pénz alig növel.

Az országos felháborodást nem is annyira Westerwelle állítása, hanem annak arrogáns stílusa váltotta ki, és az az érzés, hogy a német gazdasági siker titkát, a szociális piacgazdaságot kérdőjelezi meg. Ennek egyik alaptétele a szegények, a kevésbé tehetősek iránti szolidaritás. A Ludwig Erhard által kidolgozott gazdaság- és szociálpolitika, amely magába foglalja a modern gazdasági elveket, a pápák szociális enciklikáinak tételeit és a liberálisok figyelmeztetését a konkurencia, a verseny fontosságára, szentírásnak számít Németországban.

Feltehető, hogy Westerwelle nem akarta ezt a vitát. Viszont nyilatkozata felszínre hozott további problémákat is. Erősítette mindenekelőtt a keresztény pártok dogmatikus hangadóinak érvelését, miszerint a liberálisok rá akarják kényszeríteni az országra saját elképzeléseiket. Ezért követelik, hogy Angela Merkel határozottabban képviselje a konzervatív értékeket, ne engedje balra tolódni a CDU/CSU-t.

A keresztény pártkoalíció mindig multipolitikus volt. Változó hangsúllyal vegyítette a nemzeti-konzervatív, a keresztény-szociális és a gazdasági-liberális elemeket. Nagy érdeme, hogy az ötvenes–hatvanas években a jobboldali szélsőségtől fertőzött német társadalom polgári részét megnyerte a demokratikus gondolkodás számára, és egy jobbközép párt, a CDU alapjává tette. Az elmúlt ötven évben változott a kor, a politika, a társadalom. Benne a párt szavazóbázisa, a kispolgárság is. Liberálisabb lett. Ma nem ütközik meg azon, hogy Németország külügyminisztere és két legnagyobb városának polgármestere homoszexuálisnak vallja magát.

Brandt után szabadon

Angela Merkel olyan korban próbálja megőrizni a CDU néppárt jellegét, amikor lazul a modern ember kapcsolata egyházhoz, pártokhoz, szakszervezetekhez, ideológiákhoz. Igyekszik úgy megnyitni pártját a városi fiatal generáció felé, hogy ne veszélyeztesse kapcsolatát azokkal a vidéki, idősebb, tipikusan konzervatív választókkal, akik a vasárnapi prédikáció után mennek szavazni.

A kancellár asszony egy Willy Brandt-mondást („Mehr Demokratie wagen”) fogalmazott át a maga számára: „Merjünk kevésbé konzervatívok lenni.” Ennek jegyében küzd a mostani vitában.