Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Mélyebb megvetéssel, mint Margaret Thatcher, egyetlen brit politikus sem nyilatkozott a koalíciós kormányzásról, mondván: az szimpla „lóvásár”. Gyakorta valóban az. Európa más tájain. De ilyen dilemmával ő és utódai történetesen nem kerültek szembe – az elődei is csak egyszer –, lévén a brit választási rendszer aránytalan. Olyan, ahol a választókerületi vesztesekre leadott szavazatok, akármekkora többséget érjenek is el összeadva, egyszerűen elvesznek. A hagyományos nagy pártok – a Munkáspárt és a konzervatívok – ebből adódóan általában sima fölényt tudtak szerezni maguknak az alsóházban. Kivéve a mostani május 7-ét, amikor egyikük sem vált önmagában kormányzóképessé. A régóta harmadik erőnek számító liberálisok királycsinálókká léptek elő. Koalícóra kell lépni velük – ennek vagy annak –, különben Nagy-Britanniának nincs működőképes kormánya. ACZÉL ENDRE írása.

Amikor Angliában éltem, tömegnyi érvet hallottam jobb- és baloldalról amellett, hogy milyen „korcs” az arányos választási rendszer, mivel nem ad szilárd felhatalmazást egyetlen pártnak a kormányzásra; illetve a választó X pártra, annak programjára szavaz, majd azt látja, hogy X összeboltol Y-nal, és az eredeti programnak legföljebb a felvizezett változata marad meg kormánypolitikának. Csakugyan.

Fontos adóssághegyek

De válaszképpen most megpróbálom beleélni magam a brit választó lelkivilágába. Május 7-én az összes szavazó csaknem 53 százaléka voksolt a szocialistákra és a liberálisokra, s csak 36 a konzervatívokra. Ehhez képest az 53 százaléknyi többség együttesen is csak 10 mandátummal ért többet, ami abszurdum. Amióta a Liberális Demokraták megerősödtek, minden parlamenti felállás az volt, és az is maradt. De – puszta önérdekből – sem a szocialisták, sem a konzervatívok nem éreztek erős késztetést ennek az abszurdumnak a felszámolására. Pedig „csak” a választási törvényt kéne – kellett volna – módosítani. Úgy fest: amíg ki nem taposták belőlük, egyikőjük se mozdult. Most nincs más út.

Illetve van, de legalábbis lapzártakor úgy látszik, lehetséges. A választásokon győztes konzervatívoknak minden lehetőségük adott arra, hogy a brit hagyományokban lényegében ismeretlen formális koalíció révén betömjék a liberálisok száját: miniszteriális posztokért, néhány politikai engedményért cserébe elnapolják, illetve a parlamenti tennivalók harmadik-negyedik sorába tolják vissza a választási reform ügyét. Igaz, ez nem puszta taktika vagy belátás kérdése, hanem nagyságrendi besorolásé.

Tudniillik Nagy-Britannia igen nagy bajban van. A költségvetés hiánya a görögével vetekszik, az államadósság hegyet képez, a gazdaság növekedését az előrejelzések minimálisra teszik, a munkanélküliség minden eddigi rekordot túlhaladt, és sorolhatnánk tovább. Ebből adódóan az ország olyan kormányt igényel, amely döntés- és cselekvőképes. Ilyen kormány pedig csakis a konzervatívok és a liberálisok nászából születhet. Röviden: a nemzeti érdek azt kívánja, hogy szülessék kettejük között koalíció, egy olyan formáció, amelyet a kontinensen szinte minden demokrácia már jócskán megtapasztalt, de amilyen Nagy-Britanniában eddig gyakorlatilag még soha nem létezett.

De alig hinném, hogy a nemzeti érdekre való hivatkozás lefedné a liberálisok szemét. Ők tudniillik három és fél évtized után olyan lehetőség előtt állnak, mint még soha. Ez az esély történelminek és egyszerinek mondható. Ha most nem „verik ki” a konzervatívokból (vagy ha úgy adódik: a szocikból) a választói rendszer reformját; ha most nem képesek elérni, hogy legközelebb a szavazatok egynegyedével a mandátumoknak ne az egytizedéhez, hanem annál szignifikánsan több parlamenti helyhez jussanak, akkor soha. Ebből adódóan – szerintem – a pártérdek jócskán felülírhatja a nemzeti érdeket. A háttérben, hogy megint Mrs. Thatchert idézzem, valóban lóvásár zajlik, ahol egyébként a választásokon vesztes, de nem harcképtelen Munkáspárt is „játékosnak” könyvelhető el.

Tény ugyan, hogy egy munkáspárti–liberális-koalíció messze gyöngébb és bizonytalanabb sorsú volna, mint egy konzervatív–liberális-„házasság”, de két érv is szól mellette. Az egyik, hogy a Liberális Demokraták, élükön a roppant szimpatikus Nick Clegg-gel, a középtől határozottan balra állnak, körülbelül úgy, mint a hajdani magyar SZDSZ. A másik, hogy Gordon Btrn miniszterelnök, a Munkáspárt vezére már a választások éjszakáján beígérte a liberálisoknak a választójogi reformot, népszavazásos körítéssel. Szóval ő – ellentétben a konzervatívokkal – eleve elkötelezte magát a liberális álom mellett.

Ehhez képest fegyelmezett és az erőviszonyokat tiszteletben tartó politikusként Clegg a torykkal kezdte meg a „koalíciós” tárgyalásokat (az idézőjel annak szól, hogy csupán egy konzervatív kisebbségi kormány támogatásáról van szó, hatalmi osztozkodásról egyelőre nem), de láthatóan azzal a szándékkal, hogy mindkét vasát a tűzben tartja. E mellett lapzártakor egyetlen, bár igen erős érv szól: Btrn azt üzente a liberálisoknak, hogy tárgyal velük, ha semmire se mennének a konzervatívokkal, de kettejük között a kapcsolatfelvétel már akkor megtörtént (múlt vasárnap), amikor még semmi sem tudódott ki arról, hogy a konzervatív–liberális-alkudozás mire jutott, volt-e eredmény, vagy sem...

Akár évtizedekre szólhat

A vicc az, hogy David Cameron konzervatív vezér, hajszálra úgy, mint Barack Obama az Egyesült Államokban, a „változás” (change) jelszavával kampányolt. Noha nála sem lehetett tudni, mit ért ezen pontosan – leszámítva azt, hogy tizenhárom évnyi munkáspárti kormányzásnak véget kell vetni –, a liberálisok erősen a szaván foghatják. Mert ha valami változtatást igényel, az éppen a brit választási rendszer. Nincs olyan, hogy a változ(tat)ások listájából ez, éppen ez kihagyható volna.

Ez idő szerint az alkudozásoknak az a tétje, hogy a konzervatív pártot a vezére bele tudja-e vinni egy ilyen, markánsan antikonzervatív stratégiába. Az igazat megvallva: kétlem.

De az ezzel szemben álló variáns sem biztató. A Munkáspárt egy választási reformmal akár évtizedekre is maga mellé állíthatná a liberálisokat, csak épp most nem kedvez neki a parlamenti aritmetika. Akárhogyan adom is össze a számokat, egy föltételezett munkáspárti–liberális–skót és walesi nemzeti–északír liberális „koalíció” túlságosan is szűk, felette bizonytalan többséget alkot. És erősen „beleköp a levesbe” a majdani kormány elsőrangú teendője: a közpénzek rendbetétele. Ez majdnem fogalmilag együtt járna az Anglián kívüli kisebbségek juttatásainak lefaragásával, amibe a skótok, walesiek, északírek bizonyosan nem mennének bele. Vagy ha egy részük igen, akkor más részük, puszta hazafiasságból, inogni fog.

Kivár vagy lép?

Mindent egybevetve azonban azt kell mondanom, hogy egy tartós brit belpolitikai bizonytalanság Európa egyik legnagyobb, de prognosztizálható átka. Van görög válság, „mediterrán vírus”, euróválság s nyomukban piaci idegesség. Láthatóan a briteknek is egyre drágább az adósságaikat refinanszírozni, noha az messze nem veri még a plafont. De a mindig biztos menedéket kereső dollár-ezermilliárdok tulajdonosai egyre növekvő gyanakvással szemlélik a londoni alkudozásokat, mivel fölötte lényeges szempont, hogy mikor és milyen kormány lát majd neki határozottan a közkiadások brutális csökkentéséhez. Vár vele? Lép azonnal? Mindkét változat drasztikusan érinti a hitelpiacot, ahonnan történetesen mi, magyarok is élünk. Sokkal gyöngébb helyzetben mellesleg, mint a britek.