Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Egy nappal azelőtt, hogy Barack Obama elmondta a kongresszusban minden amerikai elnök rituális januári szónoklatát „az unió [magyarán: az ország] helyzetéről”, ugyanott nem jött össze neki egy olyan, kétpárti különbizottság életre hívása, amely a legkínosabb ikergond, az adóemelés és a kiadáscsökkentés kihívására keresne választ. Nemcsak arról volt szó, hogy a sokszorosan megvert republikánusok mindennek keresztbe fekszenek, amit Obama indítványoz, hanem arról is, hogy a kiadások csökkentésétől az elnök „saját” demokratáinak a hátán áll fel a szőr. ACZÉL ENDRE írása.

Hogy az eszmei mondanivalóval kezdjem: van itt egy óriási tanulság. Ha egy nép csodavárásra rendezkedik be, akkor igen rövid időn belül csalódottá válik. Barack Obamát abban a hiszemben választotta meg elnöknek az amerikaiak többsége, hogy ez a magabiztos afroamerikai férfiú kihúzza az országot minden bajból. Ami természetesen nem történhetett meg, pláne nem tizenkét hónap alatt. Ennélfogva az elnök népszerűsége mára a szó szoros értelmében elolvadt. Ötven százalék alatt van azoknak az amerikaiaknak a száma, akik helyeslik a politikáját.

Fogalmam sincs arról, hogy aki tisztában volt a számokkal, mit várt. Nyilván azt, hogy Obama még több pénzt pumpál a gazdaságba, és még többet akár az átlagpolgár zsebébe is, miközben – a középosztály számára legalábbis – érintetlenül hagyja az adókat. Ez kivihetetlen. A költségvetés a jelenlegi ezerháromszázmilliárd (!) dollár deficiten túl nem adósítható el tovább. Illetve elvileg igen, ha bármely politikus vállalja, hogy ráterheli mindennek a súlyát a felnövekvő nemzedékekre. Nem egyre, nem kettőre – többre.

Nincs ötlete

Igaz, az a hatalmas összeg, amelyet Obama a Bushtól örökségként kapott válság enyhítése végett „belenyomott” a gazdaságba, jelentős eredményeket produkál máris (hat éve nem növekedett a gazdaság olyan ütemben, mint a tavalyi év utolsó negyedében), de kevéssé vitatható, hogy további ösztönzés nem lehetséges. Olyasmik, mint hogy Obama gyorsvasutak építésére három államban hajlandó elkölteni nyolcmilliárdot – érdekes módon a Japánban és Európában honos szupergyors vonatok Amerikában még nem honosodtak meg –, elképzelhetőek, ám a riasztó arányú munkanélküliség árnyékában mindennek mondhatók, csak orvosságnak nem.

A nagy baj az, hogy aki ösztönözni akarja a munkahelyteremtést, és ugyanakkor szabadulni akar az állami költségvetés deficitjének akár egy kicsi részétől is, az két olyan dolgot akar egyszerre csinálni, ami egymással ellentétes irányba húzza az egész gazdaságpolitikát. Ergo: nonszensz.

A tájkép, amely a szemünk előtt kibontakozik, több szempontból is kísértetiesen emlékeztet a magyarra. Egyrészt Obamának nincs olyan ötlete, amelyre az erősödő és magukat egyre erősebbnek érző, a novemberi kongresszusi részválasztásokra a legteljesebb optimizmussal készülő republikánusok igent mondanának. Noha az elnök egyfolytában fölébe akar emelkedni a desztillált pártpolitikának, pártelfogultságoknak, megállás nélkül hívja pártjának ellenzékét „közös megoldások” föllelésére – semmi sikere. Mondhatja reggeltől estig, hogy a túloldalról rendszeresen fölhangzó nemek rövid távon járhatnak ugyan politikai osztalékkal, de hosszú távon az ország fog szenvedni – a fülek süketek.

A legjobb, amit ebben a tárgyban olvastam, Jim McDermott demokrata kongresszusi képviselőtől való: „Tény, hogy olyan ellenzékünk van, amely le akarja nyomni az elnököt. Nem tudom, hogy [Obama] mikor érti meg ezt. Egyáltalán nem fognak és nem akarnak neki segíteni.”

A republikánusok mindent drágállanak. Még az imént említett nyolcmilliárdot is, nem beszélve aztán a lényegről, Obama egészségbiztosítási reformjáról, amelynek a (tényleg lélegzetelállító) költségeit elviselhetetlennek tartják. Nota bene azt nem, hogy legalább negyvenmillió amerikainak nincs normális biztosítása, ha súlyos bajba kerül, belehal. Továbbá azt sem, hogy minden tizedik amerikai állami élelmiszersegélyen él.

A republikánusok e tekintetben hagyományos formájukat hozzák. Azzal „gyilkolják” az egészségbiztosítási reformot, hogy az elnök „tönkre akarja tenni a világ legjobb egészségügyi rendszerét”. Amely az amerikaiak túlnyomó többségének valóban jó, csak éppen ostobaságokat hisznek róla.

Ha kell…

Obama kezdettől azt mondta, háromszor annyit költünk egészségügyre, mint a leggazdagabb európai országok, mégsem élünk tovább, mint az európaiak, és egyáltalán nem vagyunk egészségesebbek, mint ők. Ez pontos diagnózis volt, de akkora üzletről, akkora pénzekről van szó, hogy egy jó konzervatívnak – mint amilyen a republikánus többség – védenie kell a meglévőt. A republikánus logika kimondatlanul is az, hogy nem költjük „mindannyiunk adófilléreit” a szükséget szenvedőkre, de legalábbis – na jó, legyen Obamának is némi igaza – messze nem olyan mértékben, ahogyan az elnök kívánná.

Obama az unió helyzetéről szóló beszédében (is) ellenfeleinek felelősségérzetére, országvezetői küldetésére apellált, és úgy fest, nem tágít attól, amit egy évvel ezelőtt meghirdetett, elképzelt. De végül is rajta, pártján, a demokratákon csattan az ostor azért, mert – tisztesség ne essék szólván – semmi sem történik. Illetve ami történik, annak az értéke körülbelül azzal a maréknyi üveggyönggyel azonos, amit a hajdani hódítók, gyarmatosítók a bennszülötteknek kiosztottak. Legalábbis Amerika így érzékeli azt, ami zajlik.

Nem sokat segít Obamán, hogy ha kell, tud önkritikus is lenni, cinikus is, szellemesen tréfálkozó is. Ugyan miért növekedne a hitele attól, ha azt mondja, igen, nem voltam képes népemnek elég meggyőzően elmondani, miért jó az egészségbiztosítási reform – amikor minden hely, eszköz és médium a rendelkezésére állt az év háromszázhatvanöt napján, ráadásul őt pillanatnyilag még Amerika legjobb politikai szónokának tekintik.

Végül: több mint feltűnő volt a szónoklatban, hogy Barack Obama majdnem a minimumra szorította mondanivalójának azt a részét, amely a külpolitikával foglalkozott. Ez egy több háborút is viselő ország esetében különös. Az elnök persze elmondta mindazt Irakról, Afganisztánról, Iránról, Észak-Koreáról, amit eddig is tudtunk (kivonulás, leépítés, újjáépítés, szankciók stb.), de láthatóan megkímélte magát minden erőfeszítéstől, hogy olyasvalamivel álljon elő, ami hallgatóságát – a kongresszus tagjait, tágabb értelemben az amerikai népet – „megfogja”.

Nem adja fel

Igen hosszú, több mint egyórás beszédének alig tizenhat százaléka fedte le mindösszesen az Amerikán túli világot, mintegy jelzéseként annak, hogy a prioritások hosszú listáján az ő agyában sem Haiti szenvedő népe foglalja le az első helyet, hanem Massachusetts állam, ahol a néhai (nemhogy liberálisnak, inkább kifejezetten baloldalinak számító) Edward Kennedy szenátor helye odalett, és ennek nyomában szinte pánikszerű menekülés kezdődött az uralkodó párt hajójáról. Kezdik tucatokban számolni azoknak a jelölteknek a számát, akik 2010 novemberében inkább nem mérettetik meg magukat a félidős választásokon, semmint hogy belerohanjanak egy megalázó vereségbe.

Obama megmondta: ő nem az a típus, aki feladja. Párttársai már megtették helyette.