Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Amikor – a tavalyi év végéhez közeledve – e lap hasábjain befejeztük a Válságnapló című sorozatot, a borús világgazdasági prognózisokban a „csaknem” X százalék volt a mérték. Ehhez képest mára a „legalább” X százalék vált uralkodóvá. Az Egyesült Államoknak ma úgy 13 ezer milliárdos gazdasága (GDP-je) van. Ha ez „csaknem” 2 százalékkal: 1,8-del zsugorodik, akkor a GDP 234 milliárddal lesz kevesebb. De ha „legalább” 2,2 százalékkal, akkor 286 milliárddal, márpedig ez az 50 milliárdos különbség nem kis pénz. ACZÉL ENDRE írása.

Miközben a fél világ – Tajvantól Írországig – lehajtott fejjel jár, Amerika polgárai fülig érő szájjal. Merhogy új elnökük van: Barack Obama. Noha kizártnak tartom, hogy ezek a polgárok ne lennének tisztában a rémisztő prognózisokkal, a költségvetés ezermilliárdos eladósodásával, a 8 százalék fölé becsült munkanélküliséggel, legnagyobb bankjaik élet-halál harcával, egy alapjában hitelből élő ország lakóinak hitelszűkével, százezres, milliós tömegrendezvényekkel ünnepelték az Egyesült Államok első, bőrszínére nézve fekete elnökének hivatalba lépését.

Obama jelszava

Elhiszik neki, hogy „rendbe rakja”, megújítja Amerikát. Hiszik, hogy kezében a varázsvessző. Úgy néznek rá, mint John F. Kennedyre. Fiatal, jóképű, módfelett intelligens. Hogy fekete? – ez ma már kit érdekel?! Kennedy meg katolikus volt. „Igen, képesek vagyunk rá!” Ez a jelszava, ez emeli ki az amerikai szíveket a reménytelenségből. Na meg talán a zsigeri tudat, hogy ez a kontinensnyi ország, a világ legerősebb gazdasága valóban példátlan megújulási képességekkel rendelkezik.

Mindezért – a bizalmi tőkének nevezett valamiért – irigyelni kell Obamát. Amúgy, miután az Oval Office íróasztala mögül körülnézett egy kicsit, kevésbé. Tudniillik ideje java részét a gazdaság és a pénzügyek fogják lekötni; egyebek között egy olyan költségvetés, amely éveken át úgy ezermilliárdos hiánynyal fog dolgozni, ergo semmivé válik George W. Bushnak az az ígérete, hogy 2012-re egyensúlyba hozzák a büdzsét. Még 2019-re se – mondja a kongresszus költségvetési hivatala.

Nem is. Obama – a demokrata ellenőrzés alatt álló, tehát kebelbeli, „szavazatszállító” kongresszus segedelmével – úgy fogja költeni a százmilliárdokat a bajba jutott Wall Street kisegítésére (a rossz kinnlevőségek ellensúlyozására), egész iparágak, ágazatok csődjének elkerülésére, a lakossági vásárlóerő mesterséges növelésére („adó-viszszatérítések” formájában), a munkanélküliség közberuházásokból való enyhítésére, mint a pinty.

Emellett finanszírozni kell az iraki és az afganisztáni háborút, de ami ezeknél a kötelezettségeknél sokkal lényegesebb: reformokra van szükség. Mi eddig azt hittük, hogy az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben szerzett eddigi jogosultságok csak az európai kormányokat küldik előbb-utóbb padlóra – most hirtelen kiderült (eddig erről nem olvastam), hogy az amerikai szövetségi költségvetést is. Amelyre további teherként fog nehezedni, hogy vagy ötvenmillió ember számára valamilyen egészségbiztosítási konstrukciót kell teremteni, merthogy épp ennyien nincsenek biztosítva.

Noha Amerika – tekintettel arra, hogy a világ valutatartalékainak 60 százalékát dollárban őrzik – abszolúte hitelképes volt és marad is, szívesen kölcsönöznek neki, Obama Amerikája nem hagyatkozhat kizárólag külső finanszírozásra, mert egy szép napon arra ébred, hogy át kell lépnie törvényben megszabott korlátját. (Az összes államadósság ma meghaladja a tízezermilliárd dollárt; a plafon 11,32 ezer milliárd.) Mit csinál tehát?

Okos érvek

Vannak ötletek – de Obamát nem fogják szeretni, ha például megvalósítja a „szövetségi áfa” intézményét. Pedig aki mondja, okosan érvel: szerinte abból a pénzből, ami innen befolyna, finanszírozni lehetne az egészségbiztosítás kiterjesztését minden egyes amerikai polgárra. Egyszóval „felpántlikázná” ezt a pluszbevételt. Hangsúlyoznám azonban újból: az amerikai állampapír még nulla hozam mellett is a világ leglikvidebb pénzügyi terméke, alapjában tehát az Obama-kormánynak még akkor sincs félnivalója, ha belső finanszírozási forrásokhoz nemigen fér hozzá.


(Összehasonlításképpen: a minap Budapesten tartózkodó IMF-vezérigazgató, Strauss-Kahn halkan megjegyezte, hogy Magyarországnak még hosszú időn át „nehéz lesz” hiányait külső forrásból finanszíroznia. Nem vagyunk Amerika.)

Kínai pumpa

De ha már itt tartunk: a magyar miniszterelnök alighanem azért beszélt a minap „vérfagyasztó” hírekről, mert nyilvánossá vált, hogy a német kormány nem volt képes annyi állampapírt értékesíteni (a szokásos módon, árverésen), mint amennyire számított. Márpedig, ha a németek iránt nincs bizalom, akkor senki iránt: körülbelül ennyi vonható le következtetés gyanánt. Ideírom, hogy a görög kormány – amely 14 százalékos GDP-arányos fizetésimérleg-hiánnyal küzd (a magyar ehhez képest csak 5) – hatalmas, a németet 2,5 százalékkal meghaladó prémium mellett értékesített a minap úgy 600 milliárd forint értékben három hónapos lejáratú államkötvényeket, minekutána a hitelminősítők nyomban egy kategóriával lejjebb sorolták a bonitását. Kiderült, hogy ennél hosszabb lejáratra egyszerűen nem lehet a pénzpiacon forráshoz jutni.

És akkor ideírom azt is, hogy mindazok az uniós tagországok, amelyeket az EU-s pénzek emeltek ki a viszonylagos vagy nem viszonylagos szegénységből (Spanyolország, Portugália, Görögország, Írország), valamennyien hatalmas bajban vannak. Ha nem az ingatlanpiac összeomlása, akkor az idegenforgalmi kereslet kimaradása miatt. Saját szememmel láttam karácsony után Spanyolországban (s kaptam részletes felvilágosítást a vendéglősöktől), hogy mit jelent például az „állandó boltot” jelentő brit turisták eltűnése. (Hja, a font gyengülése folytán ma szinte 50 százalékkal többet kéne fizetniük mindenért, mint egy évvel ezelőtt.)

De hogy ne csak a kicsikről essék szó, s újabb adalékot szolgáltassak a „vérfagyasztó” hírekhez: az EU legnagyobb országaiban – miként egyébként Amerikában és Japánban – olyan fokon zsugorodik a feldolgozóipar kibocsátása, amilyent a világ régen nem látott. Az Economist adatai szerint a novembert megelőző három hónapban (az előző negyedévhez képest) 16 százalékos volt a visszaesés az Egyesült Államokban, 21 százalékos Japánban, 15 százalékos Németországban, 14,5 százalékos Franciaországban és csaknem 20 százalékos (!) Olaszországban. Végleges adat még nincs, de a 2008-as év utolsó negyedében egészen bizonyosan átlag 20 százalékos csökkenést regisztrálhattunk az OECD-körben.

Óriási visszhangot vert, hogy Kína „csak” 9 százalékkal fog gyarapodni 2009-ben. Ennek oka: megszoktuk a két számjegyű növekedést. De ez a szám nem a „kilences” miatt aggasztó (nekünk legyen mondva!), hanem azért, ami mögötte van. Tudniillik a kínai export csökkenésével a kínai import jóval nagyobb arányú csökkenése jár együtt. Márpedig ha az európai beruházási javak (például németek, franciák, olaszok) iránt erősen gyöngül a kínai (na meg az amerikai és brit) kereslet, akkor a száguldó kínaiak az eddiginél sokkal kevesebb pénzt (keresletet) pumpálnak bele a világgazdaságba.

És a kicsik?

Holott, ha ők és a németek (a világ harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága) nem, akkor ki pumpál? És mit tegyenek ilyen helyzetben a periférián levő, kiszolgáltatott kicsik, mint például Magyarország?