Hetilap kereső

Bokor László írása

Manapság az Ötödik sugárúton vagy az Étoile körül annyi magyar szót hallani, mint húsz éve a Mariahilferen. Ezért is ötvözi villámriportjában BOKOR LÁSZLÓ a hajdani és a mostani történéseket.

A hatvanas évek végén a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesboltban Boldizsár Iván méltatta a híradókamera előtt fordító-nagyhatalmi rangunkat. Épp a Nagyvilágot emelgette és emlegette, amikor hirtelen kilépett szerepéből, és az üvegajtóhoz ugrott. Egy alacsony, idős férfi húzta be utazótáskáját. „Nohát, Gyuri bácsi, itt kell találkoznunk?” „Soha roszszabb helyen” – mondta erre Lukács György (merthogy róla van szó), és nagyot fújtatva leült egy neki hozott székre. Némi hunyorgás és columbós szivarnyomogatás után, konstatálva az ágas-bogas filmtechnika jelenlétét, sietett előrebocsátani: „Ha netán valami nagy üzletről van itt szó, rám ne számítsatok... Tudod, Ivanhoe, mióta újra akadémikus lettem, rendszeresen küldenek nekem új tudományos műveket. Azt a néhányat, ami ezekből érdekel, félrerakom, a többit meg lehozom ide, ahol ezek a bájos ifjú hölgyek becserélik valami nekem konveniálóra – és máris kutatgatni kezdett. – Nicsak – cöcögött néhány perc múlva –, a Parttalan realizmus... a derék Roger Garaudy könyve. Hallom, épp a szabadelvűt játssza, pedig nemrég még ki se látszott Szuszlov elvtárs seggéből.” (Csak azt sajnálom, hogy az operatőr a helyszín nagy cineváltozására kikapcsolta kameráját, amiért csupán magnószalag őrzi a nagy ember megjegyzését.)

Ez az irodalompolitikai performance egészen hasonló ahhoz, amit Párizsban éltem át első utamon. Akkor, 1960-ban egy bedekker térített az írók Cyrano kávéházába, ahol egy Perrier ásványvíz kortyolgatása közben volt módom tapasztalni, hogy a fikuszok csak térelválasztásra alkalmasak, a hangokat kitűnően átengedik, főleg ha a vendégek szinte egymás ölében ülnek. Hatan varázsoltak elém hamisítatlan kollokviumhangulatot, amelyben egyikük neveket sorolt: „Man Ray, Aragon, Max Ernst, Breton, Éluard, Tristan Tzara, Tanguy...” Egy társuk kontrázott (szerencsémre tagolva és lassan): „Jóllehet, a szürrealisták forradalmi odaadása evidencia, de kihagyható-e a Bunuel-precedens, a felszín alatti igazságok kimondási igénye.”

Hallgattam volna én tovább a literatúra ez ingyen fejtágítóját, de a rádió egy OAS-ribilliót kezdett emlegetni, zavargásokat, amelyek akkortájt tetőztek az épülő UNESCO-székház környékén. Fizettek és mentek az én ismeretlen ismerőseim, én is igyekeztem utánuk. Polgárháborús helyszínre értünk, kerekeivel az ég felé fordulva tucatnyi autó ágaskodott behorpadva, tönkretéve. Szemtanúk szerint a rohamrendőrség kőkemény beavatkozása vetett véget a randalírozásnak. Láttam később a híradóban is. A mából gondolva vissza kockáira, kötve hiszem, hogy a rendcsinálás mértékét előbb vagy utóbb öt rendőrszakszervezet mérlegelte volna. Balsai doktor viszont azon örülne, ha magyar uniformisban láthatta volna ezt a puskatussal is bélelt rendőrrutint.