Hetilap kereső

E. Fehér Pál írása

Brezsnyev halála után egy évvel, 1983-ban született. Abban az évben végezte a középiskolát, amikor megszűnt a Szovjetunió. Abban az évben jelent meg első jelentős műve, amikor hivatalosan már nem Putyin hazája első embere, hanem Medvegyev. Mégis: a Putyin-korszak gondolkozását tükrözi. Mást nem ismerhet. Egy orosz könyvsikerről számol be E. FEHÉR PÁL.

Oleg Szivun mindössze huszonhét éves. Voltak persze írók, akik ilyen idősen már klasszikusok lettek, de manapság ez az életkor az írót a legifjabbak korosztályába sorolja. Azok, akiket a hazai és a nemzetközi kritika vagy csak könyvkereskedői figyelem idestova már vagy két évtizede és folyamatosan „fiatal”, vagy „új” oroszokként észlel (Viktor Jerofejevtől Vlagyimir Szorokinig), úgy szoktak ugyan viselkedni, sőt írni is, mint akinek még nem teljesen nőtt be a fejelágya, de ők afféle műfiatalok, hiszen már közelebb járnak a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Élményeik pedig a klasszikus szovjet léthez kötik őket. Ez haragvásaik tárgya, iróniájuk fűtőeleme, társadalomismeretük szilárd alapja. Nem biztos, hogy csak ők tehetnek arról, hogy még mindig azt hiszik, van cenzúra, és egy-egy disznó szó, egy-egy szexjelenet extrém leírása a szellemi bátorság netovábbja. Ők a brezsnyevi „pangás” gyermekei.



Novij Mir

Oleg Szivun első művét Brand (A márka) címmel a moszkvai Novij Mir közölte. Ez a tény ugyancsak megtévesztő lehet, mert e hajdan harcos, a sztálinizmus ellen küzdő folyóirat, a XX. kongresszus ideáinak zászlóshajója napjainkra erősen konzervatív, a pravoszláviához csatlakozó orgánum lett, amelynek még hitbéli dolgokkal foglalkozó, nem irodalmi rovata is van. Mindehhez ifjú szerzőnknek nincs semmi köze. Megjelenése ebben az orgánumban mindenképpen véletlen és meglepetés.

Mert meglepetés maga a mű. Semmi realizmus. Semmi posztmodern. Ennek a regénynek nincs „tartalma”, konfliktusa, sőt hősei sincsenek. Az egyetlen hős maga a szerző, vagy fogalmazzunk távolságtartóbban: a mesélő, aki előadja vízióját saját világáról, hétköznapjairól. Egyszersmind magyarázza az angol–orosz, illetve az orosz divatszlengben fogalmazott címet, amely a folyóiratbeli első közlésben még cirill betűs átírásban szerepelt, a feltűnően csiricsáré, nyilván Andy Warholt idéző fedőlappal kiadott könyv viszont már latin írással hirdeti: Brand. „Életünk a márkák láncolata – írja Szivun –, a szülőotthon cégtáblájától kezdve... A modern megapolis lakója az áruvédjegyek világában él.” A könyv nem is óhajt mélyre hatolni, nem vizsgálja a jelenségek hátterét, ugyanolyan vidoran optimista, megtévesztően egyértelmű, mint bármely márka vagy reklám – hiszen éppen ez a csillogó látszatvalóság a kritika tárgya.

„Ha másolat kell valamiről, rámegyek az internetre, vagy bekapcsolom a fénymásolót. Nincs szükségem senkire, csupán a gép kell, amely elkészíti a másolatot számomra... Mindennek akkor lesz vége, amikor majd gyűlölni kezdjük önmagunkat azért, mert nem lehetünk azonosak önmagunkkal, nem lehetünk eredetiek még önmagunk használatára sem.” Ez azért keserű. Ha úgy tetszik, önvallomás, ha úgy tetszik, vád a készen kapott modern társadalom ellen.

Áruvédjegy

A regény Andy Warhol, a szlovák származású amerikai művész ihletésére készült. Szivun tiszteli is, jelképpé is avatja: „Andy Warholnak saját gyára volt műtárgyak előállítására. Ez az ötlet mindig tetszett nekem: egy gyár, amelyben nem konfettiket készítenek, hanem eszméket. Azt hiszem, nem az a modern művész, aki nagyszerűen rajzol, ír, vagy különböző hangszereken játszik, a modern művész az, aki magát az eszmét teremti meg. Ezért a modern művészet alkotásait egyáltalán nem kell hallgatni, nézni vagy olvasni, elegendő megismerni a koncepciót. A művészet amolyan áruvédjegy lett...” Nekünk, magyaroknak természetesen és szükségszerűen József Attila jut eszünkbe: „neve, ha van...”

A Brand 26 fejezetből áll össze. A latin ábécé 26 betűjéhez csatol miniesszéket a szerző. Andy Warholt idézi az első. A többi? Van szó a Google-ról, az IKEA-ról, az Irish Jameson Whiskey-ről, mert a szerző csak ezt az italfajtát fogyasztja. Aztán szerepel, hogyne szerepelne a McDonald’s, mert Szivunnak tetszik a cég reklámjában az M furcsa formája. A Nokia – mint tudjuk – fafeldolgozó cégként kezdte, világcég azonban nem így lett, és Szivun megjegyzi: „Ha egy autó és egy mobiltelefon között kell választanom, a mobilt választom, mert ezzel jobban tudunk kommunikálni, mint egy gépkocsival...” Az Orbit rágógumi, a Quelle házhoz szállít. Az USA? „Gyermekkoromban azt gondoltam, hogy az USA – pólófelirat.”

A 16. fejezet Putyinról szól. Jellemző módon a Novij Mir az első közlés idején csupán jelezte, hogy a műben szerepel ilyen fejezet, de nem közölte. Latin betűkkel szerepel, mint bármely más nagy cég neve: „Putin.” Ez a szerző legközvetlenebb vallomása koráról. A Visa kártyáról ironizálni nem nagy dolog, Putyinról – merészebb. Bár ma már nem kockázatos. Ennél vadabbakat is írtak róla...

„Életem nem kötődik Putyinhoz, de semmiképpen nem mellőzhetem a képét. Minden, amit mond, nekem úgy tűnik, nem komoly. Viszont minden tette – szerintem – fontos. Köpök az életére, az ügyeire, a halálára, ám érdekel, mint egy popbálvány. Dalokat költenek róla, éneklik is őket; Putyin jelen van a pólókon, a matrjoskákon, és a bölcs tévé képernyőjét is ő uralja. Olyan jelenség, amely betölt bármi űrt. Ha egy politikus popfigura lesz – ez azt jelenti, hogy jó politikus. Ha egy politikus bekerül a művészetbe – akkor munkája nem teljesen haszontalan. Ám ha Putyint a Coca-Colához hasonlítom, akkor a Coca-Cola nekem jobban tetszik, már csak azért, mert gusztusosabb. És úgy tűnik nekem, hogy a Coca-Cola túléli Putyint... Ritkán gondolok Putyinra, nagyjából annyit, amennyit Scarlett Johanssonra, de ez utóbbi jobban tetszik nekem. Amennyiben választanom kell, hogy kivel szeretnék találkozni, Scarlett Johanssont választanám...”

És tovább: „Azt hiszem, az embereknek szükségük van bálványokra, ezért találták ki az egész világtörténelmet. Képesek vagyunk harcolni és elpusztulni, de nem önmagunkért, hanem az államért és az uralkodóért, pusztán azért, hogy közünk legyen a történelemhez. Engem sokkal jobban érdekel a macskák története, a legrégebbi időktől máig, ám ez sajnos megíratlan. Macskám halála fontosabb, mint Putyin halála. Sőt ha eltűnik Oroszország, én feltehetően semmit nem fogok érezni, ha azonban kimúlik a macskám – szomorú leszek. És hogy mi a lényegesebb a történelem számára: macskám pusztulása vagy Oroszország halála – ez még kérdéses. Az az ország, amelyik annyiszor változtatta a nevét – nem sokat ér. A macskámnak egy a neve – egész életében...”

Ez a korszellem?

Ím, egy ifjú nihilista. Ismerek egy cseh írót, Patrik Ouøedník a neve, ő nem Pétervárott él, hanem Párizsban, és vagy egy negyedszázaddal idősebb is Szivunnál, de művében, az Europeanban (megjelent magyarul is) ugyanezt a képet nagyjából ugyanebben a stílusban írta meg, ezelőtt vagy tíz évvel. Lehet, hogy ez a korszellem? De hogy kerültek ezek az érzések a putyini Oroszországba? Talán Putyin hozta magával ezeket a brandeket...