Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Afganisztánban újabb fordulót kell tartani az elnökválasztásban, mert az első eredménye hamisnak bizonyult. Valamivel korábban az iráni elnökválasztás került gyanúba, ott azonban a papi fensőbbség lesöpörte az asztalról a győztes Ahmadinezsád ellenfeleinek panaszait. De az, hogy Oroszország október közepi helyhatósági választásaira is a láncolatban elkövetett csalások sötét árnyéka vetül – nos, az szinte észrevétlen maradt. ACZÉL ENDRE írása.

Vannak olyan választások, amelyek esetében a kormányzó hatalom veszélyben érzi magát, s ezért „rászervez” a jelöltállításra, szavazatszámlálásra. Az afganisztáni, az iráni és újabban az orosz esetet az rokonítja egymással, hogy az előbbi kettőben a hivatalban levő elnök, az utóbbiban a kormánypárt pozícióját komoly fenyegetés nem érte, de a hatalom még egy kicsi rést sem akart hagyni önnön riválisainak, lettek légyen azok a saját fészekaljból valók, vagy épp valóban ellenzékiek.

Oroszország esete valóságos rejtély. Dacára annak, hogy Medvegyev elnök és Putyin miniszterelnök népszerű, azt csinálnak az Egységes Oroszország névre hallgató „állampárt” révén a parlamentben, amit akarnak, az ellenzék pedig számszerűen jelentéktelen, s a választópolgár jó ideje apatikus.

A tízmilliós fővárosban, az országos átlaghoz képest igen gazdag Moszkvában nem múlik el nap anélkül, hogy napvilágra ne kerülne valamilyen „október 11-i disznóság”. Folytak az 1947-es magyarországi választásokról ismert „kékcédulázások” (párthívek buszoztatása egyik választóhelyiségtől a másikig, többszöri leszavaztatás végett); szavazólapokat hamisítottak meg, leadott szavazatokat tüntettek el.

A legeklatánsabb példa a liberális Jabloko-párt vezéréé, Szergej Mironové, aki családjával együtt a 192. számú moszkvai szavazókörzetben természetesen a saját pártjára adta szavazatát, ám a hivatalos végeredmény közlésekor hökkenten tapasztalta, hogy a Jabloko neve mellett egy hatalmas „O” (nulla) áll.

A csalásokat – ez is kiderült – olyan fortélyosan és akkora előrelátással szervezték meg, hogy abban a választókörzetben, ahol Putyin miniszterelnök szavazott, semmilyen visszaélés nem történt, éspedig azért nem, nehogy később firtatni lehessen az itt született végeredményt is. Érdekes, hogy itt a Jabloko mindjárt 18 százalékot szerzett, ami azonban az összesítésben keveset nyomott a latban: pár száz szavazatot mindössze.

Kulcspozíciók

Oroszország 83 régiója közül 75-ben bonyolítottak le önkormányzati választásokat, s az Egységes Oroszország Párt, amelynek elnöke maga Putyin, elsöprő győzelmet aratott hétezer körzetben. A „söprés” az előzetes közvélemény-kutatásokhoz képest több mint feltűnőre sikeredett: Moszkvában például a (különben állami kézben levő) legnagyobb országos közvélemény-kutató intézet 45,2 százalékos eredményt jósolt az Egységes Oroszország Pártnak – a hivatalos végeredmény 66 százalékos lett! Ekkorát tévedni nem szokás. A jóslat másik fele arról szólt, hogy a Putyin-párton kívül még további négy jut be a főváros törvényhozó testületébe; ehhez képest az állampárt a megszerezhető 35 helyből 32-t foglalt el, és a kommunistáké lett a maradék három.

A liberálisok, a Zsirinovszkij-féle nacionalisták, sőt a Kreml iránt lojális Igazságos Oroszország Párt jelöltjei sem tudtak befutni. Nem utolsósorban azért, mert Putyinék 7 százalékra emelték a bejutási küszöböt, s ez az akadály túl magasnak bizonyult valamennyiüknek. Illetve: a választások lebonyolítói „gondoskodtak” arról, hogy túl magas legyen.

(Az Egységes Oroszországot azért nevezzük némi önkénnyel állampártnak, mert vezetői kulcspozíciókat töltenek be a kormányban és a parlament alsóházában. Egy sincs olyan, akinek kizárólag pártfunkciója lenne. Putyin ugyebár miniszterelnök. Grizlov, a párt második embere a parlament elnöke, volt belügyminiszter. Szergej Sojgu a rendkívüli helyzetek miniszteri rangú felelőse. Alekszandr Zsukov Putyin egyik helyettese a kormányban. Jurij Luzskov Moszkva mindenható polgármestere. Vlagyiszlav Szurkov a Kreml apparátusának helyettes vezetője. Mintimer Sajmijev a rendkívül gazdag Tatárföld elnöke.)

„Mindannyiunk szeme előtt gúnyt űztek az emberekből, diszkreditálták egész politikai rendszerünket” – kommentálta a különös eredményeket Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke, aki egyébként egyáltalán nem olyan ellenséges Putyinnal szemben, mint amilyen Jelcinnel szemben volt. Moszkvai tudósítók feljegyezték, hogy ezúttal még a Kreml iránt hagyományosan jóindulatú politológusok egy része is úgy találta: az Egységes Oroszország Párt „túlfeszítette a húrt”, azaz túlnyerte magát, amire nem volt szüksége. Arra nincs válasz, sőt arról nem is célszerű nyilvánosan találgatni, hogy a párt vezetői közül ki szervezte meg a csalássorozatot.

Október 14-én – tiltakozásul a történtek miatt – a kommunisták, a Zsirinovszkij-párt és az Igazságos Oroszország Párt képviselői (a teljes állomány 30 százaléka) kivonultak a parlamentből, és találkozót kértek a „demokrácia továbbfejlesztésére” fölesküdött Medvegyev elnöktől. Némi vonakodás után az elnök a múlt hét végén fogadta is e pártok vezetőit, de az eszmecserére meghívta az Egységes Oroszország Párt képviselőit is, Grizlovval és Szurkovval az élen. A termet jócskán „bekamerázták”, így az állami televízió adásában mindenki hallhatta az elnök álszent nyilatkozatát. „Mindent egybevéve a választást jól bonyolították le” – mondta, kétséget sem hagyva aziránt, hogy nem lesz újraszavazás.

Vazallusok

Az ellenzéki pártok morgolódását az elnök csupán annak tulajdonította, hogy nyertesek és vesztesek mindig másként értékelik egy választás kimenetelét: előbbiek pozitívan, utóbbiak „másként”.

Tett azonban Medvegyev egy ígéretet, nehogy úgy lássék, hogy az ellenzékieknek üres kézzel kell távozniuk a Kremlből. „Nyitottnak” mondta magát a választási rendszer reformját célzó gondolatok iránt, amit a szakértők úgy fordítottak le, hogy a tisztán listás rendszerbe beépítenék az egyéni választókerületek intézményét is, és esetleg lejjebb szállítanák a 7 százalékos küszöböt. Ami előbbit illeti, annyira volna új, hogy semennyire: tudniillik például a közvetlen kormányzóválasztásokat éppen Putyin elnökösködése idején szüntették meg; öt éve a régiók parlamentjei az elnök által előterjesztett jelöltekre szavaznak. Azóta Oroszország „irányított demokráciájában” csak olyan kormányzók és (autonóm) elnökök működnek, akik a Kreml vazallusai. Erről az állampárti többségű helyi parlamentek gondoskodnak.

A látszat kedvéért

Egyébként az ellenzék parlamenti pártjai „megérik a pénzüket”. A látványos tiltakozó kivonuláson kívül semmi egyebet nem tettek, képviselőik gyorsan visszaültek a duma padsoraiba, hisz féltik azt a keveset is, amijük van. Nem igazán akarják megharagítani Putyinékat, mert – mint szó esett róla – az Egységes Oroszország bármi olyan törvényt elfogadhat, ami az ellenzék pozícióit gyengíti. A Zjuganov-féle kommunisták és a Zsirinovszkij-féle nacionalisták voltaképp csak abban bízhatnak, hogy a hetvenszázalékos párt legalább a látszat fenntartása végett lesz méltányos velük.

És persze pénzt is akarnak. Moszkvának például negyvenmilliárd dolláros a költségvetése – nagyobb, mint New York Citynek –, nem utolsósorban azért, mert a főváros önkormányzata önnönmagára akár csillagászati összegeket is képes költeni.