Hetilap kereső

Thomas Schreiber írása

Miközben a Franciaországot is sújtó gazdasági válság néhány hónapja valamelyest enyhül, egymást követik a jelentős személyiségeket érintő kényes ügyek. Egyikük-másikuk politikai szappanoperának is beillik, csak nem feltétlenül szórakoztató. THOMAS SCHREIBER írása Párizsból.

Mostanában bőven akad munkájuk a francia belpolitikát követni próbáló diplomatáknak. A 2007 májusában az Élysée-palotába öt évre bevonuló Nicolas Sarkozy elnöksége közepén szinte minden napra jut valami szenzáció. Ennek megértéséhez és „kielemzéséhez” valójában az Ötödik Köztársaság történetének – jó néhány kulisszatitkának – alapos ismerete szükséges.

Tagadja

Az utóbbi hetekben kirobbant ügyek között van a Jacques Chirac volt köztársasági elnök elleni vádemelés. Chirac – aki távozva posztjáról, az államfői mentességet is elvesztette – tagadja, hogy az 1977 és 1995 közötti párizsi polgármesteri megbízatása idején elkövetett volna bármilyen hivatali visszaélést. Egyébként ebben az ügyben korábban már tisztázták, de a rendkívül bonyolult francia igazságügyi rendszer (amelynek részleges reformja Sarkozy egyik terve!) most lehetővé teszi a vizsgálat „kiegészítését”.

Szinte egy időben a Chirac elleni meglepő vádemeléssel, az úgynevezett „Angolagate” körül tört ki botrány. A kilencvenes évek közepén Angolába történő francia fegyverszállítással kapcsolatos perben érintett személyek között van Charles Pasqua volt gaulle-ista belügyminiszter, akit első fokon egy év letöltendő és további két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. Azóta a vérig sértett elítélt látványos nyilatkozatokban követeli az ügyet érintő iratok titkosságának feloldását. De annyit már „kipakolt”, hogy az „Angolagate”-tel kapcsolatos korrupciós ügyről voltaképpen a legtöbb francia vezető személyiség tudott, beleértve elnököket, miniszterelnököket és minisztereket, akik ilyen vagy olyan formában felelősek a történtekért. Erről sokat tud – és sokat fog – mondani.

Nem kisebb botrány keletkezett, amikor Nicolas Sarkozy nevét néhány éve – még elnöksége előtt – belekeverték egy homályos bankszámlaügybe, amelyhez az égvilágon semmi köze. Mindezt Dominique de Villepin korábbi miniszterelnök tudtával, amit ő természetesen tagad. A nagy érdeklődéssel kísért zavaros ügyben az ítéletet január végén fogják kihirdetni.

Hetek óta

Közben a változatlanul „szuperelnök” Sarkozy folytatja nagyravágyó és mindenre kiterjedő, látványos reformpolitikáját. Ebbe sorolható a hetek óta zajló vita a nemzeti identitásról. Közelebbről vizsgálgatva a francia nemzethez való tartozás mikéntjéről az Élysée-palota által „sugalmazott” kampányt, a beszédek és írások stílusa erősen emlékeztet az évek óta Le Pen és hívei által forszírozott „szóhasználatra”. Csak gondosan „kimosták” belőle a nyíltan rasszista, xenofób kifejezéseket, amelyek errefelé nem szalonképesek.

Sarkozy ezután is visszautasítja a Le Pen-féle Nemzeti Fronttal való szövetség minden formáját. Amit egyébként Le Penék oldalán is jól tudnak, mivel a „nemzeti identitás” Sarkozy és hívei által való népszerűsítése végeredményben az úgyis hanyatlóban lévő párt kimúlásához vezethet...

A jelek szerint egyébként elnöksége második részében Sarkozy más kommunikációs politikát kíván folytatni. A korábbi hagyományos és nem feltétlenül „gyümölcsöző” Élysée-palotában rendezett sajtóértekezletek helyett időnként kötetlenül elbeszélget majd néhány, az írott és elektronikus médiában dolgozó befolyásos újságíróval, de nem nyilatkozat formájában. Persze Párizsban tudják, ha belpolitikai cikkekben utalások történnek „jól értesült körökre”, vagy az „Élysée-ben úgy tudják” kitételt használják, az azt sugallja, hogy „Sarko” szájából hangzott el valami különösen érdekes... (Az ötlet az amerikai Henry Kissingertől származik, aki az őt hivatalos látogatásaira elkísérő újságírókkal folytatott „háttérbeszélgetései” során előszeretettel egy magát megnevezni nem akaró, magas rangú külügyi személyre hivatkozott...)

Giscard és Diana

Tehát „Sarko” kommunikál, sőt előszeretettel használja a Facebookot, és azzal büszkélkedett, hogy többen „követik”, mint Berlusconit. De ezzel jobb vigyázni. Nemrégiben azzal kérkedett, hogy 1989. november 9-én jelen volt, amikor a berlini falat lerombolták. A Facebookon jelentkező „hozzászólók” órákon belül bebizonyították, hogy Sarkozy ugyan járt Berlinben, de nem azon a napon. A piszlicsáré „ügy” körüli gúnyolódás napokig tartott.

Ennél jóval nagyobb a visszhangja Valéry Giscard d’Estaing volt államfő új „irodalmi alkotásának”.

A szerző (aki a Francia Akadémia tagja) legfrissebb regényében egy modern francia köztársasági elnök és egy angol hercegnő finom erotikával átszőtt románcával foglalkozik, amely részben az Élysée-palotában játszódik. Az első sorok olvasásakor könnyűszerrel megállapítható, hogy a köztársasági elnök tulajdonképpen Giscard, az angol hercegnő pedig Diana. Pestiesen erre nem lehet mást mondani, mint: „Ahogy azt a Móricka elképzeli.”

Hosszú hetek óta derül egész Franciaország a médiában bőven idézett könyvön, de a nagy beharangozás ellenére két hónap alatt is csak húszezer példányt sikerült eladni. Giscard egyébként úgy időzítette a dolgot, hogy könyve mindenképpen régi vetélytársa, Jacques Chirac emlékiratai előtt kerüljön az olvasóhoz.

Ez ugyan sikerült, ám Jacques Chirac kötete – amely kifejezetten politikai pályafutásával foglalkozó komoly munka – egy hét alatt százezer példányban kelt el, és a szezon politikai bestsellerei közé tartozik...