Hetilap kereső

Heltai András írása

A svájci szövetségi vizsgálóbíró a minap vádemelést javasolt Friedrich Tinner mérnök és két fia ellen. A gyanú: a három férfi hozzásegítette Pakisztánt, majd Líbiát, Iránt, Észak-Koreát, hogy atomfegyverhez és hordozórakétákhoz jussanak. A vádlottak azzal védekeznek, hogy amit tettek, az Svájcban – legalábbis korábban – megengedett volt. Utóbb pedig együttműködtek a CIA-vel, hogy immár gátolják az atomfegyverek továbbterjedését. A szövevényes történetnek HELTAI ANDRÁS járt utána.

Abdul Kadir Khan, a pakisztáni atombomba „atyja” a hatvanas években Németországban és Hollandiában tanult, majd az Urencónál dolgozott.

A cég urándúsítással foglalkozott, európai atomreaktorok számára. A fűtőanyaghoz az uránnak csak alacsony fokú dúsítására van szükség – de megismerhető a magas fokú dúsítási eljárás is, ama bizonyos centrifugáké, amelyekkel atomfegyverek alapanyagát lehet előállítani. Az ifjú kutató 1975-ben lopott technológiákkal, tervrajzokkal tért haza, ahol a titkos atomfegyverprogram vezetője lett. Akkortájt lépett kapcsolatba a svájci mérnökkel, mert a programhoz ipari berendezésekre volt szükség.



Pakisztán bonni nagykövetsége hangolta össze a program titkos európai beszerzéseit, és Abdul Kadir nem egy korábbi egyetemi évfolyamtársát kapcsolta be a rendkívül jövedelmező üzletbe.

Legális export

Német cég volt a berendezések megrendelője, és svájci üzemben, az osztrák határ melletti Buchsban készültek a centrifugák és egyéb felszerelések. Óriás Hercules gépeken repültek azután a szállítmányok, egyebek mellett a „nehézvíz” Iszlámábádba. Teljesen legálisan – a svájci törvények az ilyesfajta hadianyag exportját is megengedték.

Legalábbis 1985 végéig. A brit és amerikai figyelmeztetésekre majd nyolc-éves késéssel reagálva a svájci kormány 1986-tól betiltotta ilyen cikkek kivitelét. A buchsi gyárban házkutatást tartottak, iratokat foglaltak le. Mint kiderült, az üzem 1978-tól sokmilliós megrendeléseknek tett eleget, ellátva a pakisztáni atomfegyverprogramot a szükségesekkel. Iszlámábád így már a nyolcvanas évek eleje óta rendelkezhetett atomrobbanófejekkel, ám csak 1998-ban demonstrálta nyilvánosan, föld alatti kísérletekkel, hogy utolérte az ősellenfelet, Indiát (amely első föld alatti atomkísérletét 1974 májusában hajtotta végre).

Ám Abdul Kadir nem elégedett meg ennyivel: politikai meggondolásból üzletelhetett is a lopott tudással, technikával, amihez az atomtitkok mellett hordozórakéták technológiája is tartozott. Rendelhettek a centrifugákból, a nagy hatótávolságú rakétákból a világra legveszélyesebb ügyfelek: Líbia, Irán, Észak-Korea. S tán mások is: Dél-Afrika, Malajzia, sőt Thaiföld.

Az óriási veszélyt természetesen érzékelte a vezető nyugati atom-világhatalom, és szívósan próbálta elhárítani. Nagy amerikai nyomásra Pakisztánban nyilvánosságra hozták az ügyet, és házi őrizetbe helyezték Abdul Kadirt, de azt, hogy mások, például az ENSZ bécsi Atomenergia Hivatalának emberei is kihallgathassák, nem engedélyezték.

Ám az amerikaiak felvették a kapcsolatot más kulcsszereplőkkel: a Tinner családdal. Hogy miként, arról kétfélét olvashatunk. Urs Tinner szerint, aki Malajziában felügyelte a centrifugák gyártását, ők keresték a kapcsolatot a CIA-vel, miután rájöttek, mire használta fel őket a pakisztáni tudós. Hihetőbb a másik változat. Douglas Franz – a The Los Angeles Times volt főszerkesztője, jelenleg a szenátus külügyi bizottságának tanácsadója – most megjelent, Az atomdzsihádista című könyvében azt írja: Tinnerék csak akkor keresték ezt a kapcsolatot, amikor a lebukástól kellett félniük.

Akárhogy is – a lépéssel többszörösen jól jártak.

A CIA ugyanis nem a lebuktatást választotta, hanem azzal bízta meg a svájci triót, hogy csinálja tovább. Persze úgy, ahogy Washington mondja, beszámolva mindenről és mindenkiről. A szupertitkos kémakcióról sokat persze nem lehet még tudni, de feltételezhető: a pakisztániak és a többiek ezután már nem éppen megbízható tudáshoz és technológiához jutottak Tinneréktől.

Hogy a dolog milyen jelentőségű lehetett az amerikaiak számára, nemcsak az mutatja, hogy az éveken át tartó együttműködésért legalább egy, más források szerint több millió dollárt fizettek a svájciaknak. Hanem az is, milyen messze mentek embereik megmentésében, az ügy eltussolásában, amikor a három Tinnert felelősségre vonás fenyegette.

Vizsgálatiban

2004-ben a malajziai rendőrség felfigyelt Friedrich és Urs Tinner, valamint egy velük dolgozó német mérnök, Gotthard Lerch illegális tevékenységére. Mindhármukat letartóztatták Európában. A németet utóbb hazájában többéves börtönre ítélték, Tinnerék Svájcban éveket töltöttek vizsgálati fogságban – majd szabadultak.



Ismerve a berni kormány, a hatóságok mindenkori szigorú ragaszkodását saját jogrendjükhöz, valószínűleg példátlan, amit Condoleezza Rice-nak, az idősebb Bush külügyminiszterének 2007 végére sikerül elérnie:
a svájci kormány titkos határozat hoz, hogy – biztonsági meggondolásokból – megsemmisítik a Tinner családnál lefoglalt adathordozókat, dokumentumokat. Amelyeken a Pakisztán, majd mások birtokába jutott titkos adatok voltak, atomfegyverekről, rakétákról.

S feltehetőleg sok minden egyéb is. Például arról, hogyan ellenőrizték a CIA illegálisan Svájcban tartózkodó emberei Tinneréket, hogyan alakultak a kapcsolatok kivételesen fontos ügynökeikkel. Akikben azért annyira nem bíztak meg: mint kiderült, távollétükben betörtek irodájukba.

Ám a dolog – Svájc mégiscsak szilárd jogállam – nem maradt annyiban. Parlamenti vizsgálóbizottság bírálta el, jogos volt-e a sajátos, titkos döntés. Nem. Egy éve kiadott állásfoglalásuk szerint az adatmegsemmisítés „aránytalan”, ráadásul az Egyesült Államok nyomására született döntés volt. Majd 2009 tavaszán bizarr fordulat: kiderül, hogy a szövetségi államügyészségen megmaradtak a korábban bedarált Tinner-akták másolatai, és a kormány most úgy dönt: az igazságszolgáltatás megkaphatja a dokumentumokat. Kivéve vagy száz oldalt, amely atomfegyver előállítására vonatkozik – azt azonnal meg kell semmisíteni.

A vizsgálóbizottság ezt a megszorítást is indokolatlannak minősíti, és felszólítja a kormányt, adja ki valamennyi adatot. Ezt igényli az üggyel megbízott vizsgálóbíró is, ám a kormány 2009 júliusában véglegesen elutasítja az igényt. Mire a bíróság utasítja a vizsgálóbírót: kényszerítse ki a dokumentumok átadását. A bíró ezután lefoglaltatja a páncélkazettát, és azt mindmáig őrzik. Tinnerék közben a strasbourg-i emberi jogi bírósághoz fordultak: szerintük az akták eltüntetése folytán nem védhetik meg magukat.

Igazi hősök?

Folytatás: várhatóan a független svájci bíróság előtt. Az ítéli majd meg, félrevezetett üzletemberek voltak-e Tinnerék, amint állítják. Sőt, „igazi hősök” az atomfegyverek elterjedése elleni harcban, amint Christoph Blocher volt miniszter, a populista Svájci Néppárt hangadója mondja. Vagy inkább haszonleső, köpönyegforgató kémek, ahogy sokan mások gondolják. S kiderülhet az is, mennyire tudott, tud nyomás alá helyezni egy kis európai országot az egyetlen világhatalom.