Hetilap kereső

Kulcsár István írása

A hét évtizedes szovjet időszak történetében máig is sok a felderítetlen mozzanat. Részint azért, mert a bizonyítékok a változatlanul zárt levéltárak mélyén lapulnak, részint meg azért, mert valóban nincsenek róluk hiteles dokumentumok. Az utóbbiak közé tartozik az 1937-ben kivégzett Tuhacsevszkij marsall ügye. KULCSÁR ISTVÁN írása.

Az 1938 novemberében közzétett és 1956-ig kanonikusnak számító „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története (rövid tanfolyam)” egyetlen helyen említi Tuhacsevszkij nevét, mégpedig „a buharinista–trockista banda szörnyetegeinek”, „ezeknek a fehérgárdista törpéknek, nyomorúságos férgeknek” a sorában. Ennélfogva Tuhacsevszkij nevét kitörölték a történelemből, és ha esetleg mégis szóba került, az hangzott el róla, hogy német kém volt, és összeesküvést szőtt a szovjet hatalom ellen.

A nagy tisztogatás

Az SZKP XX. kongresszusán Nyikita Hruscsov első titkár bejelentette, hogy Tuhacsevszkij és a Vörös Hadsereg más, a „nagy tisztogatás” során kivégzett parancsnokai – Bubnov, Krilenko, Blücher, Uborevics, Jakir – a „személyi kultusz”, a sztálini törvénytelenség áldozatai lettek, és a párt most rehabilitálta őket. A Nagy Szovjet Enciklopédia 1977-ben (tehát már jóval Hruscsov bukása után, a brezsnyevi időkben) megjelent 26. kötete ennek megfelelően igen részletesen ismerteti Mihail Tuhacsevszkij életét, katonai pályafutását, messzemenően méltatja érdemeit, de aztán egyszerűen „elfelejti” megemlíteni, hogy ugyan miben, mitől, milyen körülmények között halálozott el 1937. június 11-én. (Azon a napon végezték ki.)



Annyi bizonyos, hogy az 1893-ban nemesi családban született, és halála előtt alig néhány hónappal még a honvédelmi népbiztos (miniszter) első helyetteseként tevékenykedő Mihail Tuhacsevszkij nem mindennapi pályát futott be. A cári hadsereg hivatásos tisztjeként az első világháború első hat hónapja alatt hat magas kitüntetésben részesült, 1915-ben német hadifogságba esett, ötször kísérelt meg szökést a táborból (ahol történetesen Charles de Gaulle-lal ült együtt), hatodszorra eredményesen.

1918-ban belépett a kommunista pártba és a Vörös Hadseregbe. A katonailag képzett és őszintén bolsevik hadfi pillanatok alatt magas parancsnoki beosztásokba került, harcolt az orosz polgárháború szinte valamennyi frontján, és a sikertelen varsói hadművelet kivételével mindig győztesen. Ő vezényelte a Vörös Hadsereg egységeit a kronstadti tengerészek 1920-as lázadásának és a padlássöprés ellen fegyvert fogó tambovi parasztok 1921-es felkelésének vérbe fojtását célzó hadműveletben.

A húszas–harmincas években katonai körzetek parancsnoka, katonai akadémia parancsnoka, vezérkari főnök, a párt központi bizottságának tagja. A hadtörténészek általában elismeréssel adóznak stratégiai-elméleti munkásságának. Ő volt a kezdeményezője a légi szállítású (deszant)csapatok és – a német Heinz Guderiannal egy időben – az önálló páncélosegységek, sőt magasabb egységek létrehozásának, aminek időszerűsége és szükségessége a második világháború idején be is bizonyosodott.

Német kém?

Miért végeztette hát ki Joszif Sztálin ezt a ragyogó katonai vezetőt?

A hatvanas években, a rehabilitálása után több ízben is napvilágot látott olyan állítás, amely szerint Sztálin azért vélte Tuhacsevszkijt német kémnek, mert szorosan együttműködött a német hadsereggel, és ennek során – úgymond – Berlin beszervezte. Maga az együttműködés természetesen igaz volt: ma már közismert, hogy a versailles-i békeszerződés értelmében a hadseregfejlesztés, a fegyverkezés lehetőségétől megfosztott weimari Németország hadereje titokban szovjet területen tartott gyakorlatokat, fejlesztett fegyverrendszereket, amiért részben az utóbbiak licencének átadásával, tábornokainak szakértelmével fizetett. Ez az együttműködés rövid ideig még Hitler hatalomra kerülése után is folytatódott.

Emigrások

A másik, de nem dokumentált állítás szerint Tuhacsevszkijről a náci titkosszolgálat hamisított beszervezési iratot, ezt ügynökökön át ügyesen átjátszották Edvard Beneš csehszlovák elnöknek, aki gyanútlanul, merő jó szándéktól vezérelve megküldte Sztálinnak. Pavel Szudoplatov állambiztonsági tábornok – aki abban az időben a szovjet polgári hírszerzés helyettes főnöke volt – kategorikusan cáfolta ezt, mondván: neki okvetlenül tudnia kellett volna Beneš leveléről, de olyan nem létezett.

A következő és persze egyáltalán nem kizárható állítás szerint Sztálint a beteges gyanakvása vezette, amikor – akárcsak számos más régi elvtársában is – vetélytársat, potenciális ellenséget vélt látni a Vörös Hadsereg legendás parancsnokában, és ezért végzett vele.

Az orosz televízió első csatornáján nemrégiben bemutatott „Tuhacsevszkij. A marsall összeesküvése” című háromórás film fejéről a talpára véli állítani a sztálini gyanút. E szerint Tuhacsevszkij és társai valóban öszszeesküdtek, hogy megszabadítsák a Szovjetuniót a diktátortól. Az volt a tervük, hogy megölik Sztálint, valamint hű kiszolgálóját, Kliment Vorosilov védelmi népbiztost, és átveszik a hatalmat. Dokumentum természetesen erről sincs, hacsak nem magának Tuhacsevszkijnek a vallomása, amelyet letartóztatása és megkínzatása negyedik napján tett a Lubjankán. Vannak viszont erről szóló visszaemlékezések.

A katonai összeesküvés teóriáját az ötvenes évektől kezdve tényként kezelték az NTSZ nevű, Nyugaton működő orosz emigráns szervezet kiadványai, amelyek hitelt adtak a különböző időkben külföldre menekült személyek – egy Orlov nevű titkosszolgálati ember, Valter Krivickij, a Sztálin ügynöke voltam című memoár szerzője és mások – erre vonatkozó állításainak.

Sztálin hajdani titkára, az ugyancsak Nyugatra szökött Borisz Bazsanov a kivégzett katonai parancsnokok listáját elemezve szintén lehetségesnek mondta, hogy a Vörös Hadseregnek ezek a vezetői államcsínyt készítettek elő. Nem Hitler szolgálatában, nem Németország javára, hanem személy szerint Sztálin ellen. Tuhacsevszkij határozottan elégedetlen volt vele, és a környezetében valóban tárgyaltak a főtitkár eltávolításának szükségességéről – írta az ötvenes években Párizsban megjelent emlékirataiban Ligyija Nord, aki korábban a Vörös Hadsereg személyügyi csoportfőnökének neje és Tuhacsevszkij egyik feleségének nővére volt.

Sztálin, az ügynök?

Orlov még azt is állította, hogy Tuhacsevszkijnek kezébe került egy olyan dosszié, amely azt bizonyította, hogy a forradalom előtt Sztálin a cári politikai rendőrségnek volt az ügynöke, és ezzel zsarolta a diktátort, aki ezek után érthető módon meg akart szabadulni tőle. Az „ellenteória” szerint viszont Sztálint éppenséggel az illegális bolsevik párt „építette be” az Ohrankába. Valójában sem erre, sem arra nincs bizonyíték. Vagy ha egykor volt is, nyomtalanul megsemmisült.

Most már több mint valószínű, hogy Tuhacsevszkij ügye (összeesküvése?) az idők végezetéig rejtély marad, akárcsak például a Szergej Kirov elleni merénylet, amelyről hitelesnek tekinthető dokumentum, bizonyító erejű visszaemlékezés ugyancsak nem létezik.