Biden a maga metaforikus fogalmazásában elismerte, hogy az amerikai–orosz viszony fagypontra jutott, egyszersmind közvetve elismerte azt is, hogy ennek meghaladása csak a Bush-kormány által képviselt vonal revíziójával érhető el. ACZÉL ENDRE sorozatának első része.

Az ajándék, amelyet – tovább játszva a Biden által elindított játszmát – Hillary Clinton Genfbe, Lavrov orosz külügyminiszterrel lebonyolítandó első, hivatalos találkozójára vitt, egy vörös színű, műanyagból készült, méretes gomb volt, alatta és fölötte egy-egy angol, illetve orosz nyelvű felirattal. Az angol rendben volt (reset), az orosz (peregruzka) azonban nem.

Jeges viszony

Teljesen érthetetlen, sőt felfoghatatlan, hogy a világ legnagyobb létszámú és legjobban fizetett külügyi apparátusa, a State Departmente miképp volt képes összetéveszteni a peregruzka (túlterhelés) szót a perezagruzka (újraindítás) szóval, de ez legyen az illetékesek gondja. Mindenesetre Mrs. Clinton ügyesen húzta ki a fejét a hurokból, amikor, szembesülvén ezzel a kapitális baklövéssel, azt mondta, hogy voltaképp a rossz kifejezés jobb, mint a jó, mert mind az orosz, mind az amerikai fél túlsúllyal küzd a kétoldalú kapcsolatokban. „Oké – mondta erre a kedves Lavrov úr –, kettőnk tennivalói valóban óriási súllyal nehezednek ránk, ám e teher alól sem Hillary, sem én nem akarunk elmenekülni.”

A kiszivárgott értesülések szerint valóban nem menekültek el. Ami abban az értelemben újdonság, hogy Bush külügyminisztere, az orosz- szakértőnek elkönyvelt Condoleezza Rice és Lavrov között nem egyszerűen jeges, hanem olykor jégviharos volt a viszony, miáltal egy csomó dolog nem is kerülhetett terítékre. Ehhez képest most úgy fest, mintha Clinton és Lavrov pár óra alatt „végigbeszélte” volna a világpolitika valamennyi olyan kérdését, amely a feleket közvetlenül vagy közvetve érinti.

Kiszivárgott értesülésekre hivatkozva állítható, hogy áthidalhatatlannak tetsző ellentétek gyakorlatilag csak két kérdésben mutatkoztak közöttük. Az egyik Koszovó, amelynek függetlenségét Oroszország megingathatatlanul ellenzi; a másik a két, Grúziából kiszakadt és csak az oroszok által elismert terület (Dél-Oszétia és Abházia) önálló államisága. (A háttérben persze azzal a kérdéssel, hogy kit terhel felelősség a grúziai háborúért.)

Ezek semmiségek. Legalábbis azokhoz a jelenetekhez képest, amelyek a világpolitika színpadán kibontakoznak. Szinte számba venni sem könnyű őket. Közös nevezőjük, hogy nem Oroszország, hanem az Egyesült Államok az, amely „új irányt” hirdet. A Biden-nyilatkozat önmagában fölért egy frontáttöréssel. Ezt követően a NATO-külügyminiszterek elhatározták, hogy visszahelyezik (reset) az Oroszországgal folytatott együttműködést korábbi, normális állapotába. Barack Obama, az új elnök levelet írt kollégájának, Vlagyimir Medvegyevnek, és alkut kínált neki az orosz részről súlyosan kifogásolt, Csehországba és Lengyelországba telepítendő amerikai rakétaelhárító rendszer jövőjére nézve.

Irán dúsít

A világsajtó széles körben úgy értelmezte a kezdeményezést: ha az oroszok latba vetik befolyásukat Iránban (úgy is mint annak hadiszállítói), akkor az iráni rakétafenyegetés semlegesítését célzó rendszer esetleg mégse települ... De lehet, hogy ennél többről van szó. Arról, amit az oroszok régóta szorgalmaznak: közös elhárító rendszerek létesítéséről. Az amerikai álláspont Obama hivatalba lépéséig az volt, hogy „eldöntöttük, punktum”. Most a „döntsük el együtt” látszik előtérbe kerülni.

Folytatom a sort, nem kisebb tétekkel. Az oroszok „lényegében” egyetértenek az Afganisztánban tett NATO-erőfeszítésekkel, és nem is maradnak ki belőlük annyiban, hogy az amerikai utánpótlás (leszámítva magukat a fegyvereket) zavartalanul ömölhet át orosz területen. De az orosz segítőkészségnek megvannak a korlátai. Például az orosz befolyás alatt levő (épp a minap dollármilliárdokkal kisegített) Kirgizisztán a területén levő amerikai légi támaszpont bezárása mellett döntött, nyilván nem pár bérleti dollár miatt, ahogyan ezt hivatalosan előadják. Az oroszok itt csupán azt akarták megint amerikai partnereik értésére adni, hogy közvetlen szomszédságukban nem látják szívesen a NATO-t a maga fizikai formájában.

Ugyanakkor amerikai részről hevesen ellenzik, hogy az oroszok befolyási övezetekre tartsanak igényt. Ezt történetesen Mrs. Clinton is elmondta Lavrovnak, vélem, nem sok eredménnyel. De annyi biztos, hogy ebben az új légkörben az igazán nem példaszerű demokráciáknak tekinthető, ezernyi belső gonddal küszködő ukránok és grúzok NATO-csatlakozása de facto levétetett a napirendről.

Ha másért nem, azért, mert az Obama-kormánynak, ha eredményt akar felmutatni a Közép- és Közel-Keleten, feltétlenül igénybe kell vennie valamilyen fokú orosz együttműködést. Irán alapkérdés. De ha az imént azt mondtuk, hogy az oroszok „lényegében” egyetértenek az amerikai politika afganisztáni célkitűzéseivel, akkor kijelenthető, hogy az Iránt érintő legfőbb kérdésekben sincs alapvető ellentét Washington és Moszkva között. Az oroszok sem óhajtják, hogy Irán atomfegyerhez jusson és rakéta-nagyhatalom legyen. Viszont ők építették Irán első atomerőművét, és ők szállítják neki azokat a légvédelmi rakétákat, amelyek az országot, illetve ennek nukleáris létesítményeit megvédhetik egy esetleges izraeli vagy amerikai légicsapástól. Valamit valamiért alapon azonban az orosz rakétaszállítások akár el is maradhatnak, és megint napirendre kerülhet a régi ügy, hogy Irán álljon el önálló urándúsítási programjától, s elégedjen meg azzal, hogy az energiát termelő atomerőműveinek fűtőelemeit az oroszok szállítják (miként Paksra is).

Nyitási próba

Csakhogy miközben az oroszok és az amerikaiak esetleg meg tudnak egymással állapodni, a büszke, nagyhatalmi ábrándokat kergető s az arabok nagy részével összebékíthetetlen viszonyban levő perzsa papi rendszer a jelek szerint egyáltalán nem békél meg azzal a gondolattal, hogy Indiának, Pakisztánnak és Izraelnek atomfegyvere van, neki viszont nincsen. Úgy érzi, hogy annak a „szolgasorsnak” csak az önálló erő az alternatívája. Ebben az értelemben az oroszoknak sem kíván a szolgája lenni. Bonyolítja a viszonyokat, hogy miközben erőt gyűjt, már meglevő pénzét, erejét és hatalmi befolyását kizárólag az Izrael likvidálására felesküdött mozgalmak támogatására fordítja. Miközben maga is tüzet okád az amerikai védettséget élvező zsidó államra.

Ezért is fontos, hogy az új amerikai politika az Irán és az arab világ közötti átjárónak számító, Teheránnal szövetséges, de Izraellel formálisan még mindig hadban álló Szíria felé is nyitást kísérel meg.

(Folytatjuk)