Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Talán egy éve sincs, hogy mértékadó elemzők magát az Európai Uniót kezdték félteni a frissen csatlakozott kelet-közép-európai országok várható összeomlásától – különös tekintettel a balti államokra és Magyarországra. Költségvetések, fizetési mérlegek, tőzsdék, valuták és bankok csődjét vizionálták. Semmi hasonló nem következett be. Igaz, ehhez szükség volt az EBRD és a szigorán jelentősen enyhítő IMF együttműködésére s legalább ugyanilyen mértékben az érintettek takarékossági intézkedéseire. Alighanem fordult a kocka. A The Economist a múlt héten azzal a meghökkentő felhívással fordult az euróövezet betegnek ítélt tagjaihoz, nevezetesen: Görögországhoz, Portugáliához, Spanyolországhoz és Olaszországhoz, hogy „vegyenek példát” a kelet-európaiakról. ACZÉL ENDRE írása.

Most először olvastam vallomást arról, hogy a Kelet-Közép-Európára vonatkozó jövendölések túlzóak és túlzottan általánosítóak voltak. Egyfelől alábecsülték a kimentésre szánt pénzek mennyiségét, másfelől a szigorú takarékosság által érintett emberek tűrőképességét. Azok, akik – mint a kockázatfedezeti alapok (hedge fundok) túlnyomó többsége – nagy tétekben „fogadtak” a csődökre, rajtavesztettek. Lázongások, zavargások sehol sem voltak. El lehetett vonni a közszférában kifizetett – az érintettek gazdasági teljesítőképességével arányban nem levő – javadalmazásokat (nálunk például a tizenharmadik havi nyugdíjakat); emelni lehetett jövedéki adókat, illetékeket, csökkenteni a jóléti támogatásokat, kordában tartani a segélyeket, és így tovább.

A történet végén fönnmaradt a csőd gyanújába kerültek fizetőképessége, sőt. Magyarországon például régen volt olyan erős a forint, és annyira szárnyaló a tőzsde, mint ma. És ha végigrágjuk magunkat a makrogazdasági adatokon, az igen szerény növekedést (2010) és a csökkenni nem akaró munkanélküliséget leszámítva ezek minden európai mérce szerint hízelgőek. S nem mellékesen: az egész, „bukásra ítélt” térségben mindösszesen egyetlen bankot, a lett Parexet kellett kimenteni, a többiek – köszönhetően az európai központi bank által kibocsátott pluszlikviditásnak – német, osztrák, olasz stb. anyabankjaiktól megkapták azokat a tőkeinjekciókat, amelyekre az eladósodott vállalatok és magánszemélyek rugalmas finanszírozásához szükségük volt.

Ellentétben minden borús prognózissal, egyetlen nemzetközi pénzintézet sem vonult ki a mi térségünkből. Nem építették le pozícióikat, és nem bocsátották áruba a kinnlevőségeiket. Alighanem a roppant okos lengyel pénzügyminiszternek, Jacek Rostowskinak volt igaza, amikor oktalan hisztériát emlegetett a válság tetőpontnak vélt pillanatában. Hát igen. Azok az igazán nagy és erős nyugat-európai gazdaságok, amelyek mai adataikból ítélhetően nemcsak komoly bajba jutottak, hanem abban is vannak, első körben a Wall Streeten találták meg a felelősöket, aztán meg, jobb híján, Európa keleti felén. Először az amerikaiak „rántották őket a mélybe”, aztán – ami még tetszetősebb – az EU új tagjai.

A buborék szétpattant

Legyen szabad azt mondanom, Kelet-Közép-Európa viszonylag kis és viszonylag szegény gazdaságainak semmi közük ahhoz, hogy Nagy-Britannia, Írország, Spanyolország, Görögország, Portugália, Olaszország államháztartási hiánya ma az 5 és 12 százalék közötti tartományban „tartózkodik”, illetve év végi adataik ilyen magasságokat sejtetnek. Ugyancsak kevés közük van ahhoz, hogy – mondjuk – az olasz és a görög államadósságnak a GDP-hez mért aránya nagyságrenddel haladja meg a magyart.

A görög adósságszolgálati ráta viszont akkora, hogy valósággal agyonnyomja az országot. Az Economist szerint Spanyolország, Portugália, de még Olaszország is ugyanezzel néz(het) szembe. S noha ebben a közlésben is van túlzás, nem is kicsi, valószínűleg nem véletlen, hogy Papandreu görög miniszterelnök Budapestre jött tanácsért. Ha a Bajnai-kormány válságkezelése – ellentétben minden fideszes állítással, továbbá a nemzetközi pénzintézetek elemzőinek értékelésével – nem lett volna olyan eredményes, mint amennyire, akkor egy nálunk körülbelül ötven százalékkal gazdagabb ország kormányfője másfelé veszi az útját. Hogy mégsem tette, abban a párhuzamosságok keresendők: a görögök is messze tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk elért, s végül ma ugyanolyan büntetőkamatok mellett jutnak friss hitelekhez, mint a Gyurcsány-kormány nem is olyan régen. Mindennek tetejébe Papandreu kétségbeesetten keresi azokat a spórolási pontokat, amelyek lehetővé teszik számára, hogy a megtakarításokat ne zabálják fel az imént említett büntetőkamatok. Mert akkor sehová sem jutnak.

Görögországban az elvonások miatt vannak és voltak ugyan sztrájkok, de ennek az országnak a kényszerállapota kivételesnek mondható. Mozgásnak semmi nyoma a húszszázalékos munkanélküliséggel és közel tizenkét százalékos államháztartási hiánnyal küszködő Spanyolországban – de más dél-európai országokban sem. „Majd holnap”, hangzik a halogatás jelszava, amiben természetesen benne van a gazdasági erő tudata (Spanyolország semmiképp sem vethető össze fejlettségben a vele azonos lélekszámú Lengyelországgal), de egészen bizonyosan felvirrad a nap, amikor ezeknek a gazdaságoknak a strukturális bajai valósággal kikövetelik az orvoslást.

A probléma „csak” az, hogy érett és jól működő demokráciákban a dolgozó emberektől – akik jól szervezettek is – sokkal bajosabb szerzett jogokat elvenni, mint a demokráciadeficittel küszködő kelet-közép-európai országokban. Mondhatják ugyan nekik, hogy az, amit a múlt század végén és a 21. század gyakorlatilag egész első évtizedében konjunktúrának hittek, az valójában „buborék” volt, amely szétpattant, mert szét kellett pattannia – ezt nem érzik saját vétküknek. A „balkanyar”, amely legutóbb a francia regionális választásokon volt erősen érezhető, azt indikálja, hogy a bérből és fizetésből élők a mai bajok árát azokkal akarják megfizettetni, akik a „buborékból” a legtöbbet profitáltak, akik közvetlen haszonélvezői voltak mindenféle pénzügyi manővernek, korrupciónak.

Amíg azonban kapitalizmus van, addig nemcsak a gazdaság törvényei érvényesülnek „vaskövetkezetességgel” (Marx Károly), de az is erős bizonyossággal prognosztizálható, hogy minden tévútnak az árát csak a dolgozó milliókkal lehet megfizettetni, senki mással. A leggazdagabbak jövedelmi adójának az emelése még csak tapasznak sem minősíthető a sebhelyen.

Bajok a szőnyeg alatt

Ha persze a gazdasági növekedés Európa-szerte beindul (ha nem is kínai méretekben), akkor el lehet napolni minden kényszerintézkedést, a szőnyeg alá söpörni a túlköltekezésből adódó bajokat. Márpedig úgy látom, úgy olvasom – ha másból nem, a forint erejéből és a magyar tőzsde állapotából –, hogy az általános várakozások pozitívak, a piacok a Nagy Válságot lefutottnak tekintik. Ezt nem gondolom jónak, a megkönnyebbülést korainak érzem. Nem szólnak kellően erős érvek amellett, hogy „válság után vagyunk”, márpedig semmi sem árt a reálgazdaságnak jobban, mint a hamis várakozás.

Tapasztalatból tudjuk, hogy egy mesterségesen felsrófolt inflációs várakozás legalább annyi kárt tud okozni (hiszen a gazdaság szereplői az áraikat, béreiket is ehhez igazítják), mint egy alábecsült. Hasonlóképpen egy mesterségesen magas vagy alacsony árfolyamon tartott valutához. A forintot például az előbbi kategóriában levőnek érzem ma.