Hetilap kereső

Bölcs István írása

Nem az egyetlen szereposztási tévedése volt a Nyugatnak, amikor Grósz Károlyt – túlértékelve – reformembernek nevezte. Még Kádár visszavonulása előtt Medvegyev SZKP-titkár azt jelentette Gorbacsovnak: erősíteni kell Grósz politikai támogatását, aki miniszterelnökként már működik, de pártfőtitkárként még nem. Kádár nem készül távozni. Felélénkült, tárgyal, szervezkedik. S bár irányítani már nem tud, a bukott politikus stigmáját sem vállalja.

Grósz ekkor és itt többet jelentett önmagánál. Belépője egy új generáció pozícióba kerülését jelezte. A haladás, a változás valamiféle lehetőségét az aggok által kormányozott kelet-közép-európai régióban. Gorbacsov a fiatalításban volt érdekelt. Nyugaton úgy tekintettek Grószra, mint ennek az új nemzedéknek az első sikeres, kormányképes képviselőjére.

Angliai látogatása után „magyar Gorbacsovként” méltatták. Az Egyesült Államok lusta hírszerzése is átvette a készen kapott jellemzést: „Kemény, magabiztos, kockázatot vállaló ember, a Gorbacsov-típusból... dinamikus és innovatív vezető.”

Nyitott kérdés maradt (e kötet* áttanulmányozása után is), hogy a reformfolyamatok emblematikus figurájává Nyugaton miért nem az itthon elismertebb, hajlékonyabb Pozsgay vált, miért a ridegebb, pártadminisztrátor Grósz. Pusztán a hatalmi többlet miatt?

Beszédes, ahogyan a miniszterelnöki posztról 1988 novemberében visszalépni készülő Grósz esetleges utódait minősíti Jakovlev szovjet politikus előtt. Azt mondja: legjobban azt szeretné, ha Nyers Rezső kerülne a helyére. „Igaz, hogy van egy kis szociáldemokrata elhajlása – szól a régi nóta –, és jelölését Kádár ellenzi... de Nyers becsületes ember, és nincsenek személyes ambíciói.”

Németh Miklósnak még várnia s érnie kell két-három évet – mondja. „Az említett elvtársakon kívül van két önjelöltünk. Ezek Pozsgay és Szűrös.” (Még a sztereotip „elvtárs”-at sem teszi hozzá a két névhez!) Berecz János is beérné „a főtitkári és a Minisztertanács-elnöki posztokkal”.

Sorolván az aspiránsokat, Grósz úgy látta: valós veszély a pártszakadás. Pedig az MSZMP-nek éppen most lenne szüksége egy masszív, húsz évre szóló akcióprogramra.

Bizony, a következő húsz évet nemigen lehetett előre látni. Még a hivatásos elemzőknek sem sikerült. E kötetben olvasható az Egyesült Államok Hírszerző Testületének elemzése a következő három-öt év (1988–1993) rövid távú politikai fejleményeiről. Tele melléfogással!

Feltételezésük szerint Gorbacsov fokozni fogja a nyomást kelet-európai szövetségeseire, hogy azok kiszolgálják a reform kényszerével dinamizált szovjet gazdaság igényeit. Az emiatti elégedetlenséget szükség esetén leveri a szovjet hadsereg (!). A változások azonban „még nem vezetnek Moszkva kelet-európai birodalmának a felbomlásához” (!) – állítják az elcsapatásra érdemes amerikai hírszerzők. Egyetlen előrejelzésük pontos: az átalakulás során harc és vér egyedül Romániában várható...

Komolyan latolgatják itthon is, külföldön is, hogy a többpártrendszer miképpen tudhat működni olyan országban, amely évtizedeken át egypárti államként élt. Fejti György felteszi a kérdést az MSZMP KB reformbizottságának nevében: lehetséges-e, hogy egy „nyílt, verseny jellegű választás” során az MSZMP vereséget szenvedjen? Ami „súlyos politikai válságot, sőt polgárháborúval fenyegető helyzetet teremthetne... Ezt a lehetőséget ezért egyszerűen ki kell zárni”.

A Nyugat szorongása egészen groteszk, már-már cinikus állásfoglalásokat is eredményezett. Párizsból azt jelenti a követség Juppé kabinetfőnökére hivatkozva: „A stabilitás érdekében nem ítélnék tragikusnak, ha egy ideig nem lenne tényleges ellenzék.” (!) Üzenik ezt a szabadság, egyenlőség, testvériség honából annak a Magyarországnak, amely több mint negyven évig nélkülözte a parlamenti demokráciát, az ellenzéket, szenvedte az egypártrendszert.

A polgárháború lehetőségével – ha retorikai fordulatként is – számolt Grósz Károly, tudjuk a sportcsarnokbeli, fehérterroros beszédéből. Moszkvában viszont azt hangsúlyozza: „Politikai eszközökkel kívánjuk a hatalmat megtartani, és... elkerülni a fegyveres konfliktust... Az emberek félnek egy esetleges fegyveres összecsapástól” – mondja Gorbacsovnak.

De ha sem a választást nem tudja megnyerni az állampárt, sem fegyveresen nem akarja magát a hatalomban tartani, akkor milyen esélye van a fennmaradásának? Egy eddig sosem látott-hallott politológiai szakkifejezésbe botlunk: az „elnöki szocializmusba”. Hogy ez mi volna? Talán mégis azok fejtették meg jól az SZKP KB nemzetközi osztályának e feljegyzését, akik aztán a négyigenes népszavazást forszírozták. („Ez a parlamentáris vagy elnöki szocializmus felé vezető út néhány ország – Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia – esetében számunkra kedvező lenne.”)

De mi legyen a párttal? Németh Miklós ’89. augusztus 25-én „lehetségesnek tartja, hogy az MSZMP-től balra megalakítanak egy kommunista pártot, amelyhez a hétszázezer párttagból mintegy kétszázezren csatlakoznának... Az MSZMP ezáltal még elfogadottabbá is válna a lakosság körében” – nyugtatja meg Kohl kancellárt és Genscher külügyminisztert.

Bush elnök, aki learatta Reagan űrfegyverkezési programjának és Kelet-Európa békés átalakításának sikereit, még a berlini fal leomlása után is arra intette Kohl kancellárt: kerüljük az eufóriát, ne beszéljünk még német újraegyesítésről.

Azt azonban jegyezzük fel, hogy Magyarország csakhamar, 1991. június 28-án kilép a KGST-ből, július 1-jén megszűnik a Varsói Szerződés. Az ország független és szabad.

A sikernek a politikai együttállásokon, a jól megválasztott stratégián túl civilizációs és technikai okai is voltak. A csillagháborús túlfegyverkezési verseny már egy olyan világban zajlott, amelyben jelen volt a műholdas tévé, a videó, a nyomtatásra képes személyi számítógépek sora. Egy független kultúra.


*Sub clausula 1989
Dokumentumok a politikai rendszerváltozás történetéhez. A Grand Strategy. Szerkesztette dr. Gecsényi Lajos és dr. Máthé Gábor. Válogatta, jegyzetekkel ellátta dr. Baráth Magdolna. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó.